Így törték össze a kommunisták a világsztár magyar focisták álmait

Manapság teljesen természetes, ha világ bármelyik pontján feltűnik egy tehetséges focista az előbb-utóbb a számára legmegfelelőbb csapatba kerül. Ám évtizedeken keresztül ez nem így volt, még Európa egyes országaiból sem vezetett út a topklubok irányába. Sajnos Magyarországról sem, így rengeteg focistánk nem érhetett el olyan szakmai (és anyagi) szintre, amilyenre tehetsége alapján érhetett volna.

A második világháború után (értsd: a szocialista diktatúra idején) a magyar sportolók hivatalosan nem igazolhattak tőlünk nyugatra található csapatba. Keletre meg nem akartak, de ez egy másik történet. A legismertebb magyar, Puskás Ferenc, vagy a szintén világbajnoki ezüstérmes kortársai közül Kocsis Sándor, és Czibor Zoltán története mindenki számára ismerős, ahogy talán az olimpiai bajnok Varga Zoltáné is. A kor szokásának megfelelő jelző, a „disszidens” illett továbbá Kű Lajosra, Harsányi Lászlóra, Horváth József, és másokra is. 

Puskás Ferenc a kor legjobb nyugati klubcsapatában, a Real Madridban (is) játszott
Fotó: dpa Picture-Alliance via AFP

A többséget persze hiába környékezték meg a legnagyobb nyugati csapatok képviselői az itthoni körülményekhez képest „paradicsomi állapotokat” ígérve, nem hagyták itt hazájukat. Leginkább a családtagjaikat, szeretteiket féltették, akiket kitettek volna a rendszer bosszújának. Hosszasan lehetne sorolni a különböző korokban csábított kiváló magyar focistákat, akik valószínűleg csodás karriert futhattak volna be egy-egy nagy nyugati csapatban, ha odaigazolhatnak.

A FALON ÁTJUTÓ "ÚTTÖRŐ"

 A ’70-es évek végére a diktatúra folyamatos puhulásával egyidőben fogalmazódott meg a döntéshozókban a gondolat: bizonyos feltételekkel talán mégis engedélyezni lehetne egyesek külföldre szerződését. Hátha még előnyös üzlet is lehetne ebből!

Puskás Ferenc a Real Madridban, az első sorban jobbról a második ő   
Fotó: AFP / AFP or licensors

A háború után az első hivatalosan külföldre szerződő játékos 

a Ferencváros középhátvédje Bálint László lett, 1979-ben.

Harmincegy éves volt, 60-szor szerepelt a válogatottban, és a ’70-es évek meghatározó csapata, az Ajax hívta. Ruud Krol helyére, aki abban a korban Franz Beckenbauer után második legjobb középhátvéd volt a világon. Sőt, az sincs messze az igazságtól, aki minden idők második legjobbjának nevezi a posztján. Krol 1979-ben az Aranylabda szavazás harmadik helyén végzett. 

Ez a bombaajánlat döntötte le a képzeletbeli falat, 

mely a magyar focisták, és a nyugati klubok között húzódott. Bálint hivatalos engedélyt kapott, hogy Hollandiába igazoljon, ám Krol végül maradt. A holland hatóságok pedig annyira hitetlenül fogadták a magyarok engedélyét, és annyira nem volt „benne a rendszerükben”, hogy Kelet-Európából érkezett embernek munkavállalási engedélyt adjanak, hogy hónapokig halasztották a döntést. 

Egy futballista ezt a várakozást nem engedheti meg magának.

Így a magyar hatóságok engedélyével a zsebében Bálint végül elfogadta a belga FC Bruges invitálását, amely ugyan nem volt Ajax-szintű csapat, de a Bálint érkezése előtti évben, 1978-ban a BEK (a mai Bajnokok Ligája elődje) döntőjében játszott a Liverpool ellen.

Bene Ferencet hiába csábították pályafutása csúcsán külföldre, csak azon túl mehetett
Fotó: dpa Picture-Alliance via AFP 

A Ferencváros hátvédjének „elengedése” mellé az „illetékes elvtársak” ideológiát is gyártottak. Azt mondták, hogy az kaphat (esetleg a jövőben) engedélyt a nyugatra szerződésre, aki idősebb 30 évesnél és legalább 50-szer szerepelt a válogatottban. És szabtak még egy homályos, nehezen számonkérhető további feltételt is, eszerint a külföldre szerződő játékosnak később az ott szerzett tapasztalataival majd segítenie kell a magyar foci fejlődését. 

Ez utóbbi már első hallásra is csak üres lózungnak tűnt,

és a később külföldre szerződők közül akinek erre volt affinitása az kamatoztatta itthon az ott tapasztaltakat, akinek nem volt, annak sok hasznát nem vette a magyar foci. Igazából ez csak egy érdemeik elismerése melletti jutalom volt az idősödő, sikeres játékosoknak.

HA EGY ÜZLET BEINDUL

A Bálintot 1980-ban követő Fazekas László, és a napokban elhunyt Müller Sándor a Royal Antwerphez igazolt, amely az érkezésük előtt a 13. helyen végzett a belga bajnokságban, vagyis jócskán közelebb volt a kieső zónához, mint az élmezőnyhöz. A magyarokkal is csak 9. lett, a kétpontos rendszerben 24-el lemaradva a bajnoktól.

Vagyis ez egyértelműen jutalomjáték volt a két utóbbi játékosnak. 

Mennyivel jobb lett volna a helyzetük, ha a csúcson igazolhatnak külföldre!

Mert akkor nem egy ilyen szintű csapatban játszottak volna. Fazekas négy szezont töltött ott, Müller viszont csak egyet. Ő Belgiumból Spanyolországba költözött, két évet focizott a Hercules Alicante-ban. Első évében 23 meccsen szerepelt, de annak ellenére, hogy a bajnoki meccseik egy részén a Wembley lengyel hőse, az Angliát az 1974-es világbajnoki szerepléstől elütő, Jan Tomaszewski állt a csapat kapujában, az kiesett az elsőosztályból. 

Müller harmadik légiós évében a másodosztályban játszott,

de a ’80-as évek elején egy magyar embernek ez is izgalmas (és jövedelmező) dolog volt. Egyébként 40 éves koráig focizott, utolsó négy évében Ausztriában, az FC Leopoldstadt-ban.

Az aranylabdás Albert Flórián nem játszhatott külföldön
Fotó: ISZA FERENC, Photo by FERENC ISZA / AFP

Müller Sándor 1988-ban vonult vissza, ebben az évben szerzett győztes gólt a Német Kupa döntőjében Détári Lajos. Vagyis az 1979-es „első fecske” után sorra repülhettek focistáink nyugati irányba. 

Sajnos többüknek a koruk miatt már tényleg csak annyit jelenthetett a külföldön focizás, hogy 

egy Magyarországnál gazdaságilag sokkal fejlettebb országban élhettek rövid ideig. 

Szép, rendezett városokban napról-napra nézhették a nálunk alig ismert áruktól roskadozó polcokat.

1981-ben Bene Ferenc (36 évesen) a finn Sepsi 78 Seinäjoki-hoz, Dunai Antal (38 évesen) az osztrák Simmering-hez, Tóth András (32 évesen) a belga  Lierse SK-hoz, Nagy László 1983-ban (34 évesen) a svájci Locarnóhoz szerződött. Az említettek bizony soha nem voltak nagy csapatok, mennyire más helyeken varázsolhattak volna ezek a sztárjaink, ha a csúcson igazolhatnak nyugatra.

A LEGVIDÁMABB BARAKKBÓL KISZABADULVA

Nyilasi Tibor volt az első, aki 30 éves kora előtt, 1983-ban (négy évvel Bálint Brugesbe szerződése után) igazolhatott Bécsbe. 

Akkor még csak 28 éves volt. 

Vagyis gyorsan változtak a szabályok ezen a téren, de aki emlékszik azokra az időkre, így volt ez az élet minden területén. A szocialista nagyvállalatoknál sorra alakultak az ún. VGMK-k (vállalati gazdasági munkaközösségek), melyekben a munkavállalók a vállalat területén belül, a vállalat eszközeivel, munkaidejükben juthattak plusz jövedelemhez. Bevezették 1988-ban a személyi jövedelemadót, vagyis rohant a szocializmus a szakadék irányába, de ami rossz volt a rendszernek, az jó volt az egyénnek.

Nyilasi Tibor gólt szerez az Austria Wien mezében
Fotó: APA-PictureDesk via AFP 

Nyilasi nem igazi sztárcsapatba szerződött, pedig 1982-ben a Barcelona is hívta. Megsérült a kor egyik legragyogóbb csillaga, a nyugatnémet Bernd Schuster, és az ő pótlására szerették volna kölcsönvenni fél évre. Állítólag már az érte kínált 1 millió dollár is megérkezett az MLSZ-be, de 

valaki „fentről” úgy döntött: maradjon csak itthon.

Azt ma már persze senki nem tudja, hogy bő egy évvel később ugyanez az elvtárs, vagy egy másik döntött úgy, hogy Bécsbe viszont mehet. Az Austria nem volt akkor rossz csapat, de a Barcelona egészen más szintet képviselt. 

Nyilasi jó barátja, 

Törőcsik András 30 évesen tehetett egy kis kirándulást a vasfüggöny mögött,

 az 1985-86-os szezonban a francia Montpellier HSC-ben játszott. Még csak nem is az elsőosztályban. Az ő pályafutása (és élete) egyébként is egy vaskos kötetet megtöltene, vele kapcsolatban az állandóan visszatérő kérdés: miért nem lett olyan a pályafutása, amilyen tehetsége alapján lehetett volna?

Törőcsik András esetében erre nem feltétlenül válasz, hogy rosszkor született, de az biztos, hogy akik a ’60-as években jöttek a napvilágra, és aktív korszakuk a rendszerváltás felé robogó Magyarországon kezdődött, majd a szabaddá vált országban folytatódott, azok számára nagyságrendekkel nagyobb lehetőségek adódtak. 

Détári Lajos külföldi karrierje a legjobb helyen, a Bundesligában kezdődött
Fotó: dpa Picture-Alliance via AFP / dpa Picture-Alliance via AFP/picture alliance / SvenSimon

Az 1963-ban született Détári Lajos pályafutása is lehetett volna sokkal sikeresebb! A legjobb focistakorban, 24 évesen, 1987-ben került a Bundesligába, a középcsapat Eintracht Frankfurthoz. Tökéletes ugródeszka a világ közvetlen élvonalához, ráadásul ideális korban. 

Micsoda ajánlólevél a Német Kupa döntőjének egyetlen gólja, 

amelyet ő varázsolt a Bochum kapujába! Sajnos akkoriban nem voltak menedzserek hazánkban, ám voltak olyanok, akiket egy rövidtávú, jól jövedelmező üzlet megrészegített. Ezért egy topbajnokság, kupagyőztes csapatából (rekord átigazolási összegért!) Görögországba kellett mennie. Soha nem került olyan szintre, amilyenre kerülhetett volna, és ezért (a korszakuk áldozatává váló Alberttel, Benével, Mészöllyel, Dunaival, stb, stb, stb. ellentétben) az őt körülvevő „tanácsadók” is hibásak. 

Mert ő világsztár lehetett volna!

A szintén 1963-ban született Kiprich József, vagy az 1965-ös Kovács Kálmán a tehetségéhez méltó karriert futott be külföldön, és a később születettek többsége esetében elmondható: 

szinte csak rajtuk múlt, hogy mire vitték.

Persze általánosítani nem lehet, de az biztos, hogy az 1990-es változások után az esély minden magyar focista számára megadatott, hogy kibontakozzon, bebizonyítsa tehetségét. Ellentétben azokkal, akiknek a teljes pályafutása (vagy annak legjelentősebb része) a szocialista diktatúra idejére esett.