Véget ért az antarktiszi nyár

Egyre gyakoribbak és hevesebbek a hóviharok, jelezve, hogy közeledik a hosszú hideg évszak. A rossz idő sokszor a műholdas adatátvitelt is megnehezíti, ezért érkeznek többhetes késéssel a csapat beszámolói.

2003. február 27

Délelőtt képeket válogattunk a hazaküldendő beszámolóhoz, délután pedig az amerikai Copacabana állomásra voltunk hivatalosak egy búcsúbulira. Csapatunk az állomás bezárásában is segédkezett, ám én csak később indultam utánuk - így egyedül maradtam a műholdas kommunikációs rendszerrel és Mikolajjal, a lengyel állomás fókakutató biológusával. Mikolaj azért csatlakozott hozzánk, mert generátoruk egyik alkatrésze elromlott, amelyet a távozó amerikai kollégák elvisznek Dél-Amerikába javításra abban a reményben, hogy még a tél beköszönte előtt visszaszállítja a szigetre a chilei légierő.

A Lengyel tábor

Kint viharos a szél, és havazik, emiatt órákba telik mire a műholdas kapcsolatot sikerül létrehozni és a képeket átküldeni. Így csak este fél nyolckor tudtunk elindulni Mikolajjal. A hó helyenként derékig ért. Az Ecology-gleccserre érve már kezdett sötétedni, úgyhogy amennyire a körülmények engedték, igyekeztük szaporázni a lépteinket. Természetesen minden lépés előtt ellenőrizve a havat, hogy nem rejt-e hasadékot. Egy óra alatt biztonságban átértünk és már csak a derékig érő hóval meg a kíváncsian és nem túl barátságosan közeledő medvefókákkal kellett "megküzdenünk". Összességében két óra alatt tettük meg a máskor háromnegyed órás utat a Copacabana-állomásig.

A műholdas kapcsolat

Az utolsó vacsora az amerikai állomáson szokás szerint mennyei volt, a vendéglátás pedig felejthetetlen. Jó barátokra találtunk ebben a kis öbölben.

2003. február 28., péntek (52. nap)

Kiadós reggeli után Attila, Sanya, Balázs és én elmentünk a Sphinx-gleccserhez az amerikaiak kenujáért. Miután elszállítottuk a kenut az állomásra, gyorsan összepakoltunk, és néhány utolsó, baráti ölelés után fájó szívvel hagytuk ott a Copacabana-állomást.

Visszaúton a lengyel állomás felé az Ecology-gleccser előtt egyre erősödött a szél, a gleccseren pedig már hóvihar fogadott minket. Megérkezve az Arctowski-állomáshoz kíváncsian rádióztunk az Akademik Ioffe hajónak, hogy bizakodhatunk-e. Ám látva a hullámok méretét és a szél erejét, nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy fel tudunk ma szállni a hajóra és át tudunk menni a marathonra. Ilyen körülmények között egy motorcsónak sem vágna neki a part és a hajó közötti útnak, ezért nyugodtan vártunk. Este volt már mire a chilei, az orosz és az uruguayi állomás segítségével végül sikerült rádiókapcsolatba lépni a hajóval, s megtudni, hogy aznap már biztosan maradunk. Talán hajnalra elcsendesedik majd kicsit a vihar.

2003. március 1., szombat (53. nap)

Sajnos nem változott az idő. Reggel 7 órakor tudunk újra beszélni a szervezőkkel, akik a sziget másik végében horgonyoztak a hajóval. Nem tudtak már átjönni értünk, mert túl rövid az idő. Másnap reggel indítják a marathont. Az időjárás tehát keresztülhúzta számításainkat, és nem tudtunk részt venni a futáson, illetve nem volt módunk megörökíteni sem.

Megérkezett az öbölbe az amerikai expedíció szállítóhajója. Ők is várnak. Késő délután tudták csak elkezdeni a bepakolást - nyolc fordulót motorcsónakkal. Este lengyel barátainkkal tervezgettük hazajutásunkat, készletük felhasználását és az előttük álló telet az Arctowski-állomás barátságos faborítású társalgójában.

2003. március 2., vasárnap (54. nap)

Éva és Balázs az Olasz-völgy felé indultak felmérni a terepet, hogy mikor folytathatjuk a kutatást. Zsolték az Arctowski-állomás életét és munkáját filmezik. Délelőtt Mikolajjal mentek ki az elefántfókákhoz, majd a laboratóriumi munkát vették lencsevégre. Én pedig a Magyar Televízió Delta magazinjának készített filmanyagot próbáltam hazaküldeni, a rossz idő miatt sajnos sikertelenül.

Illyés Péter