Kulisszatitkok a Baywatchból és más vízi dolgok

Alexandra Paul hosszú éveken át volt a Baywatch című tévésorozat egyik vezető színésze, ahová többek között vízimentő múltja okán válogatták be. A sorozat szereplői közül többen kerültek a bulvárlapok címoldalára viselt dolgaik miatt, ő azonban azon kevesek közé tartozott, akikkel kapcsolatban nem hallhattunk botrányokról - elvonókúrák helyett forgatásokon bukkant fel továbbra is. A filmezésen túl azon okból is hallani lehetett róla, hogy bátran kiáll elvei mellett, rendszeresen részt vesz tüntetéseken, felemeli a szavát a környezetvédelem érdekében, és saját életével is példát mutat környezettudatosságból. Alexandra szívesen válaszolt kérdéseinkre, amikor az őt híressé tevő sorozatról, búvárkodásról, környezetvédelemről kérdeztük.

Mivel a valóságban is szeretsz úszni, gondolom, te nem hiszed azt, hogy a víz igazán veszélyes. Meg tudnád fogalmazni, mi jár a fejedben, amikor 6 mérföldet úszol le, vagy egy korallzátonyban gyönyörködsz?
- Néha azért még számomra is félelmetes az óceán. Különösen éjjel - soha nem merültem éjszaka! Óvatos vagyok a mólók és más építmények körül is, mert félek a szörnyektől! Tudom, hogy ez butaság, de néha átfut a fejemen a gondolat. Amikor Bonaire szigete mellett részt vettem a 6 mérföldes úszásban, akkor biztonságban éreztem magam, mert a part közelében úsztam, de a nyílt tengeren nyilván félelmetesebb lett volna. Egy korallkertben nem félek, mert nem vagyok egyedül és mindent jól látok magam körül. De amikor úszol, teljesen nem vagy a vízben, csak lenézel néha, szóval talán csak az ijesztő benne, hogy hátha hirtelen meglátok valamit félelmeteset.

A 6 mérföldes úszás egy környezetvédelmi akció része volt, és tTe több ilyen megmozdulásban részt szoktál venni. Otthonról ered ez a környezettudatosság, vagy életed valamelyik eseménye van a háttérben? Esetleg egy hosszabb folyamat eredménye?
- Édesanyám angol, és a második világháború miatt olyan szemléletben nőtt fel, aminek a lényege az, hogy semmit sem szabad elpazarolni. Gyerekkoromra visszaemlékezve, mindig lekapcsoltuk a lámpát, ha kimentünk a szobából, egy pulóvert vettünk fel ahelyett, hogy a fűtést vettük volna magasabbra. Igyekeztünk mindent újrahasznosítani. Édesanyám számára ez háborús tapasztalatból adódott, de nálam már a környezettudatosságról szól. Tehát így nőttem fel, és az életem részévé vált ez a szemlélet. Amikor idősebb lettem, rájöttem annak a jelentőségére, hogy szövegelés helyett a valóságban élj azok szerint az elvek szerint, amiket hangoztatsz. Éppen a gyerekkoromban, a hatvanas, hetvenes években lett jellemző az amerikai társadalomra a "venni és eldobni" szemlélet, így hát nagy kihívás volt nem beleesni az esztelen fogyasztás csapdájába, ami káros hatással van a bolygónkra. Ez egyfajta küzdelem, de én megpróbálok ellenállni a csábításnak, például hogy nagyobb házam legyen. Én így vagyok boldogabb.

Talán a fejlettebb országoknak abban is van felelősségük, hogy a szegény országoknak ne fegyvereket, hanem szerszámokat, gépeket, gyógyszereket adjanak el. Mit tehet azért az állampolgár, hogy kifejezze nemtetszését?
- A fejlettebb országok mindenfélét adnak el a szegényebbeknek, fegyvereket is beleértve. Ebben a mai globális világban mindenki ad el mindenkinek. Ha valaki igazságtalanságot érez, fontos odafigyelni rá, és akár egyénileg is részt venni akciókban. Ilyen lehet például az olyan cégek termékeinek bojkottálása, amelyeknek az üzletpolitikájával nem ért egyet, levelet lehet írni politikusoknak, a sajtónak, illetve csatlakozni lehet valamelyik szervezethez. Amikor belépsz valahová és önkéntesként segíted a munkájukat, olyan emberekkel találkozhatsz, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint te. Úgy fogod érezni, nem vagy egyedül, és ez magabiztosabbá, elkötelezettebbé tesz. Az egyik legjobb dolog, amire aktivistaként rájöttem, hogy ez nem egy magányos harc - számtalan nagyszerű emberrel találkozhatsz minden egyes eseményen. Kitágul számodra a világ, és úgy érzed, az életednek több értelme van.