Elsüllyesztett egy japán hajót egy amerikai atom-tengeralattjáró

2001. február 9-én az amerikai USS Greeneville nevű nukleáris vadász-tengeralattjáró azért hajózott a Hawaii-szigetek mellett a Csendes-óceánon, hogy civil látogatók megismerkedhessenek az amerikai tengeralattjárók képességeivel. A kapitány a látogatás végén be akarta mutatni a leglátványosabb attrakciót, azt, amikor a tengeralattjáró olyan gyorsan emelkedik fel, hogy kiugrik a vízből. A legénység és a kapitány azonban nem vette észre, hogy épp fölöttük halad egy japán halászati iskolahajó. A Greeneville alulról nekiszáguldott a hajónak és óriási léket ütött rajta. A hajó elsüllyedt, kilenc utasa, köztük négy diák, meghalt.

A látogatóprogram

Az amerikai haderőben szokás, hogy rendszeres látogatásokat szerveznek olyan civileknek, akik a környezetükben véleményformálónak számítanak. Korábban csak politikusok, kongresszusi képviselők, szenátorok, közösségi vezetők, tanárok, cégvezetők, újságírók , színészek vagy énekesek voltak a program résztvevői, de most már Youtubereket, bloggereket is meghívnak egy-egy ilyen látogatásra. A program célja, hogy bemutassák a meghívottaknak a nukleáris tengeralattjárók képességeit, és hogy a vendégek ne csak terjesszék a flotta jó hírét, de amikor a finanszírozás szóba kerül, támogassák azt a maguk eszközeivel.

A Megadeth nevű heavy metal zenekar frontembere, Dave Mustain is járt már atom-tengeralattjárón, mint vendég
Fotó: Todd A. Schaffer / U.S. Navy photo by Mass Communication Specialist 1st Class Todd A. Schaffer/Released)

A Los Angeles-osztályú USS Greeneville atommeghajtású tengeralattjáró is sokszor fogadott már civileket. Korábbi utasai között volt pl. Tipper Gore, Al Gore alelnök felesége, James Cameron filmrendező is.

Ezen a tragikus napon a Greeneville reggel 8-kor futott ki Pearl Harborból, a Hawaii-szigetek ismert támaszpontjáról, a fedélzetén 16 civil meghívottal. A csoport nagyvállalati vezetőkből, a feleségeikből és egy sportújságíróból állt, aki szintén magával vitte a házastársát. A cégvezetők azért utaztak Honoluluba, hogy gyűjtést rendezzenek az amerikai flotta egy ikonikus csatahajója, a Missouri múzeumhajó felújítására. Őket egy kapitány kísérte, tehát összesen 17 vendég lábatlankodott a tengeralattjáró szűk tereiben, és tulajdonképpen akadályozta a legénység tevékenységét.

A civilek nagy létszáma elvileg nem jelentett gondot, mert az ilyen látogatásokat csak néhány órásra tervezik. Ez érthető is, hiszen óriási a költsége a milliárd dollár értékű atom-tengeralattjárók hajókázásának. A rövid program terve szerint a tengeralattjáró 10 órakor éri el a kijelölt tevékenységi körzetet, ott lemerül, és a vendégek két turnusban megebédelnek a víz alatt. Az egész csoport nem fért volna el a tiszti étkezdében, ezért kellett kettéosztani őket.

Civil vendégek figyelik a tengerészek munkáját a USS Californián
Fotó: US Navy

Ebéd közben Scott Waddle korvettkapitány, a tengeralattjáró parancsnoka beszélgetett a meghívottakkal. Waddle korábban már több ilyen látogatói csoportot fogadott, mint parancsnok, és nem bánta ezt a plusz feladatot. Az ebéd azonban lassabban haladt a tervezettnél, és a tisztek sürgetni kezdték a kapitányt, aki sok időt töltött az ajándék fotók aláírásával.

Waddle végül 13:10-kor kiterelte a vendégeket a kabinjából, hogy elkezdődjön a műsor.

Kifut a kikötőből a japán hajó

Eközben délben kifutott Honolulu polgári kikötőjéből az Ehime Maru nevű japán halászhajó. A hajót az uvadzsimai halászati középiskola üzemeltette iskolahajóként, a diákok a fedélzetén a halászati szakmával ismerkedtek meg, itt szerezték a „szakmai gyakorlatukat” a tanulmányaikhoz. 

Az Ehime Marun középiskolások tanulták a halászati szakmát
Fotó: Marine Traffic

A hajó egy 74 napos Csendes-óceáni úton vett részt, amelynek a legtávolabbi állomása épp Honolulu volt. Az Ehime Marun 35 ember utazott: 20 matróz, 13 diák és két tanár. A hajó ezen a napon az óceán egy halban gazdag területe felé tartott, és éppen azon a tengerszakaszon hajózott keresztül, a part viszonylagos közelében, ahol a tengeralattjáró a vendégeknek bemutatót tartott.

Túl sok a civil a fedélzeten

A Greeneville szonárkezelői a megszokott rend szerint figyelték a műszereik képernyőjét. A tengeralattjárók csak szonárral, hangradarral tudnak tájékozódni a víz alatt, ezért fontos, hogy a kapitány mindig tisztában legyen azzal, milyen hajók vagy tengeralattjárók vannak a közelben. A szonáradatokat a tűzvezetésért felelős technikusnak, Patrick Seacrastnek kellett rögzítenie. Az ő feladata az volt, hogy nyomon kövesse a szonárkezelők által felfedezett zajforrásokat, hogy folyamatosan frissítse a helyzetüket és meghatározza a kapitány számára azok irányát, illetve távolságát.

A szűk hídon összesen 33 ember volt ekkor. Az alábbi ábrán láthatják, hogy milyen sokan voltak a vezérlőhelyiségben. A sötétebb foltok mutatják a civileket, akik megnehezítették, hogy a legénység megfelelően hajtsa végre az utasításokat. A szonárhelyiségbe is bementek vendégek és a hangtechnikusokkal beszélgettek, akiknek így csökkent a figyelmük.

A parancsnoki híd rajza, a sötét foltok a civil vendégeket mutatják, a szürke foltok a hivatásos tengerészeket
Fotó: US Navy

12:32-kor a hangradar egy második felszíni hajót jelzett. Ez volt az Ehime Maru, amely ekkor 20 mérföld, vagyis 32 kilométer távolságra hajózott. Mivel a hídon elromlott a szonár monitora, a kapitánynak időről-időre be kellett mennie a szonárhelyiségbe, ha meg akarta nézni a hangradarok képernyőit.

A tengeralattjáró bemutatja a manővereit

A tengeralattjáró nemcsak izgalmas, hanem különös közeg is, ahol – mivel nincs ablak, és az utas nem tudja mihez viszonyítani, hogy mozgást érez –, csak a tárgyak helyzete jelzi, hogy éppen lefelé vagy felfelé halad-e a hajó. 

Külföldi politikusvendégeknek magyaráz egy atom-tengeralattjáró kapitánya
Fotó: Todd A. Schaffer / U.S. Navy photo by Mass Communication Specialist 1st Class Todd A. Schaffer/Released

Az alábbi videón olyan manővert láthatnak, amelyet a vendégek a Greeneville-n is megnézhettek. A matrózok tudják, hogy meredeken halad majd a felszín felé az amerikai atom-tengeralattjárón, ezért szuperhős jeleneteket játszanak el. Mivel nem látni a horizontot, csak a testtartásukból lehet érzékelni, hogy nagyon furcsa, meredek szögben – ahogy hallani, 29 fokos szögben – halad felfelé a hajó. A felvétel nem jó minőségű, de megfelelően visszaadja a szürreális helyzetet.

A Greeneville 50 és 210 méter közötti mélységben manőverezett. Amikor ennél is mélyebbre merült – ennek az értékét nem hozták nyilvánosságra, mert a maximális merülési mélység titkos -, a legénység vízmintát vett az óceánból, és ezt palackozva, a mélység hitelesített jelzésével felcímkézve, ajándékként megkapták a vendégek. A civilek a kezelőpultokhoz is odaülhettek.

Szinte vakon hajózott a tengeralattjáró

Eközben Patrick Seacrast tűzvezetési technikus igyekezett frissíteni a helyzetképet a szonár alapján, de utólag azt mondta, hogy az erős manőverezés közben nem mindig sikerült követni a japán halászhajó pozícióját. A fedélzeti adatrögzítő szerint 23 percig nem változott az Ehime Maru helyzetének beállítása, vagyis a kapitány nem friss adatokat látott a japán iskolahajóról. Seacrast ezt mondta a tanúvallomásában:

Olyan sokan voltak a vendégek, hogy nagyon nehéz volt odaférnem az asztalhoz és rendszeresen átvezetni az adatokat a papírra. Ezért abbahagytam ezt a munkát, és mivel egyetlen tiszt sem kérte számon, hogy miért nem frissítem a térképet, az hittem, ezen a rövid úton ez nem fontos.

A zajos manőverek közben a tengeralattjárónak időről-időre le kellett volna lassítania, és egyenletes sebességgel, egyenesen kellett volna haladnia 3 percig, hogy a hangradar újra követni tudja a közeli felszíni hajókat. A kapitány azonban nem rendelte el ezeket az egyenes szakaszokat, hanem folyamatosan változtatta a hajó irányát. A szonárkezelők képernyője így csak a Greeneville zajos buborékjainak kakofóniáját jelezte, a távolabbi hangokat nem érzékelte.

Amerikai vadász-tengeralattjáró szonárkezelői
Fotó: US Navy

Illetve, egyet mégis észrevettek a kezelők: hogy az egyik zajforrást erősebben hallják, mint addig. Ezt jelentették Seacrastnak, aki azt mondta, hogy szerinte ez a zaj távolodik, nem pedig közeledik.

Tragédiával végződik a legmenőbb manőver

Ekkor következett a leglátványosabb attrakció. Waddle korvettkapitány vészemelkedéssel akarta zárni a bemutatót. A vészemelkedéskor nagy erővel a tengerbe pumpálják a tartályokban levő sűrített levegőt, és ez, illetve a felfelé kormányzás szó szerint kilövi a vízből a tengeralattjárót.

Egy ilyen manőver gyakorlása előtt kötelező ellenőrizni, nincs-e hajó a közelben. A Greeneville ezért olyan mélységbe emelkedett, ahonnan tudta használni a periszkópot. Először az elsőtiszt, majd a kapitány állt a periszkóp nézőkéje mögé, és körbeforgatták az eszközt. Az előírások szerint 3 percig kellett volna a felszín közelében maradni, és alaposan megvizsgálni a hajó körüli helyzetet. Waddle korvettkapitány azonban csak 90 másodpercet várt.

A kapitány nem az előírt ideig figyelte a felszínt
Fotó: Ronald Gutridge / U.S. Navy photo by Mass Communication Specialist 2nd Class Ronald Gutridge/Released                              

A szonárkezelők és Seacrast a közeli zajokra figyeltek a felszín közelében. Az adatok frissítésekor kiderült, hogy az egyik zajforrás – a japán hajó -, nem 8 ezer yard távolságra van, hanem kb. 4 ezerre. Ez csak egy becslés volt, mert a kapitány hajszolta a legénységet, és ennyire rövid idő alatt nem lehetett végleges számítást végezni, de mindenképpen aggodalmat keltett a kezelőkben. Seacrast ugyanakkor elfelejtette erről értesíteni a kapitányt, mert egyszerre igyekezett a papírra vezetni a többi hajó pozícióját is.

Ekkor az Ehime Maru a valóságban már csak 2,500 yardra volt a tengeralattjárótól. A periszkópban a szokatlanul erős pára és a kapkodás miatt nem látszott.

Waddle korvettkapitány utasította a merülést vezető tiszthelyettest, hogy vigye a tengeralattjárót 120 méterre, majd kezdje meg a vészemelkedést. A Greeneville elérte a kijelölt mélységet, ahol a parancsnok megengedte egy civilnek, hogy odaüljön a kormányhoz, egy másiknak, hogy ő húzza meg a levegő kipumpálását indító kart, egy harmadik pedig azt a feladatot kapta, hogy a vészemelkedés kezdetén nyomja meg a figyelmeztető csengő gombját. Ez megfelelt a korábbi gyakorlatnak, és ezúttal is képzett tengerész állt a civilek mögött, beavatkozásra készen, ha valamit rosszul csinálnának.

A vendégek nagyon élvezték, hogy ők „irányíthatták” a tengeralattjárót. A Greeneville a felszín felé száguldott, de egyszer csak megrázkódott a hatalmas acéltest. Waddle korvettkapitány felkiáltott:

Mi a fene volt ez?

A kapitány felbocsáttatta a periszkópot, belenézett, és a legnagyobb döbbenetére azt látta, hogy egy hajó gyorsan süllyed a tengeralattjáró közvetlen közelében.

Elsüllyed az iskolahajó

A tengeralattjáró hátsó része, amely hasonlít egy repülőgép függőleges vezérsíkjához, alulról gyakorlatilag kettévágta az Ehime Maru testét. A japán kapitány azt mondta, hogy fémes csikorgást lehetett hallani, és éreztek egy lökést. Alig 5 másodperc múlva már a dízelolaj lövellt ki az egyik szellőzőkürtőből.

Ebből tudtam, hogy nagy bajban vagyunk.

A gépházból a főgépész és a helyettese nem tudott kimenekülni. Egy harmadik gépész azt mondta, a víz óriási erővel ragadta el az embereket.

Elvágódtam és csak vitt magával az olajos víztömeg. Az volt a szerencsém, hogy felhajított egy nyíláson át a felsőbb fedélzetre, ahol meg tudtam ragadni egy létrát. Azon másztam ki a nyitott fedélzetre.

Az iskolahajón megszűnt az áramellátás, a kapitány ezért nem tudott rádión segítséget kérni. Erre utasította a rádiós tisztet, hogy kapcsolja be a vészjeladót. A tiszt bement a kormányosfülkébe és többé senki nem látta.

A japán iskolahajó sérült túlélői
Fotó: U.S. Coast Guard

A diákok, a tizenéves fiúk épp befejezték az ebédjüket, ezért az étkezdében vagy a mellette levő kabinjaikban voltak éppen. Amikor kinéztek a folyosóra, azt látták, hogy a víz megállíthatatlanul bugyog felfelé alulról. Majdnem mindannyian meg tudták ragadni a mentőmellényüket, és felrohantak a fedélzetre.

Öt perccel az ütközés után a japán kapitány látta, hogy menthetetlen az iskolahajó. A diákok és matrózok beugrottak a tengerbe, és igyekeztek bemászni az automatikusan felfúvódott mentőtutajokba. A menekülők közben döbbenten pillantották meg az amerikai atom-tengeralattjáró a hullámzó vízen, a közelben. A Greeneville a 3-4 méteres hullámok miatt nem tudott segítséget nyújtani a japánoknak, pl. azért, mert túl alacsonyan feküdt a tengeren, és csak a tornya tetején levő ajtót lehetett kinyitni. A hajó gömbölyű oldalán a japán túlélőket nem tudták felhúzni, és a tengeralattjáró fedélzete a hullámok miatt életveszélyes volt.

A túlélők mentése
Fotó: U.S. Coast Guard

Az Ehime Maru túlélőit a Parti Őrség mentette ki végül. Kilenc utas, köztük négy diák megfulladt.

Megbüntették a kapitányt

A vizsgálat az amerikai legénység sok hibáját állapította meg. A kapitányt nem állították hadbíróság elé, hanem felmentették a beosztásából, és elfogadták a nyugdíjazási kérelmét. Scott Waddle viselkedése a vizsgálat alatt sokakat felháborított, mert nem sietett bocsánatot kérni az áldozatok családjaitól, és mert áldozatnak állította be magát.

Scott Waddle kapitány nyugdíjba vonult, ma motivációs előadásokat tart a tragédiáról
Fotó: Reddit

Rajta kívül öt tiszt és tiszthelyettes kapott megrovást vagy figyelmeztetést. A vizsgálóbizottság a civil látogatóprogram folytatását javasolta, de azzal a feltétellel, hogy a flotta vizsgálja felül az eddigi eljárásokat, szigorítsa a vendégek jelenlétének szabályait, és tiltsa meg a titkos maximális merülési mélység, illetve az extrém manőverek bemutatását.