Három pusztító árvíz a történelemből, amely próbára tette Budapestet

A pesti rakpart az 1965-ös nagy áradás idején
Fotó: Fortepan/László Áron
Vágólapra másolva!
A legutóbbi jelentős, hazánkat is érintő dunai áradásra 2013 júniusában került sor. A Budapesten 891 centiméternél tetőző Duna minden addigi rekordot megdöntött. Az elmúlt 200 évben tíz jelentős dunai áradásra került sor. Ebből a legsúlyosabbak az 1838-as, az 1876-os és az ötvenkilenc évvel ezelőtt fenyegető 1965-ös árvíz volt, amelynek következtében Budapesten a Duna vízállása elérte a 845 centimétert.
Vágólapra másolva!

„Hol elől, hol hátmögül, hol oldal felől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait és segítségérti már rekedt könyörgéseit” – jegyezte fel naplójába Wesselényi Miklós a személyesen is átélt eseményeket. 1838. március 13-án éjjel hatalmas árvíz érte el Pest-Budát. A pusztító jeges hullámok több ezer ember életét veszélyeztették a Duna vonalán.

Wesselényi Miklós „árvízi naplója” 

A zsibói báró kisebb-nagyobb kihagyásokkal fiatal korától egészen látásának teljes elveszítéséig naplót írt. Többek között a nyugat-európai utazásairól, a meglehetősen szerteágazó szerelmi kalandjairól, valamint a korabeli országgyűlésekről is olvashatunk tőle. Az 1838. március 13-át követő másfél héten lejegyzett sorait „árvízi naplónak” tekintjük. Szilágyi Ferenc 1876-ban kiadott Wesselényi-életrajza után az olvasóközönség először a Vasárnapi Újság 1888-as hasábjain olvashatta a katasztrófáról beszámoló naplót.

A termetes, vakmerő és igen merész báró feltehetőleg magától értetődőnek tekintette, hogy segítenie kell a bajbajutottakon. Mivel kifejezetten jó állóképességgel rendelkezett, maga is beszállt a csónakokba, és napokon át mentette Pest-Buda lakosságát.

Wesselényi Miklós, az "árvízi hajós" sokak életét mentette meg az 1838-as pusztító árvíz idején
Fotó: Wikimedia Commons

Sorai páratlan, ugyanakkor szívszorító betekintést adnak az utókornak az – akkor még főként német nyelvű – ikerváros sorscsapásáról. A dermesztő ár az amúgy is düledező vályogházakat már az első napokban ledöntötte. Wesselényi rémült, segítségért kiáltozó polgárokról írt, akik némely esetben „egymással vetélkedtek” az őket menteni kívánó ladikokért.

Az épületromok, jégtömbök, bútorok, zongorák, vízbe fúlt lovak és marhák okozta akadályok között evező bárónak olykor el kellett döntenie, hogy a hamarosan beomló falrészeken csüngők közül kit vesz fel a roskadásig telt csónakjába, és kit hagy hátra.

A naponta nemritkán 14 órát is dolgozó főnemes éjszaka sem pihent, ha kellett, morgó kutyákat próbált menteni, korholta a veszteglő hajók tulajdonosait, de azt sem hagyta szó nélkül, ha valaki pénzért kínált segítséget. Ételt szállított, segített megszervezni a fedél nélkül maradtak elszállásolását és élelmezését, miközben az ár miatt fertőződött kútvíz tönkretette a gyomrát, emiatt több éjszakát hánykolódott át. Volt, hogy órákig nem tudott csónakot szerezni, ugyanis nem mindenki gondolkodott úgy, mint ő. A zsibói bárónak jelentős szerepe volt abban, hogy a nagy pesti árvíz napjaiban „csak” 153 áldozatot jegyezhettek fel.


Megelőzni az újabb katasztrófát


Az reformkorban nagy társadalmi és politikai vita övezte az árvíz elleni védekezést. Az 1839–1840-es országgyűlés az előző évi sokk után napirendre tűzte a folyamszabályozás ügyét. Az e célra felállított országos bizottság a Duna szabályozására közel kilencmillió forintot irányzott elő.

Miután az összeg elhangzott, a törvényhozás le is vette a kérdést a napirendről. Pest, Buda, Pest vármegye és az országos költségvetés hozzáállása egy valamiben egyezett: mindannyian igyekeztek minél nagyobb hányadot a többi érintett félre hárítani. A védekezés finanszírozása mellett legalább akkora figyelem övezte a kivitelezés mikéntjét. Az országgyűlési tárgyalásokkal párthuzamosan a mérnöki tervek megvitatása is megkezdődött. Ennek kulcseleme a soroksári Duna-ág elzárása volt, ami ellen – az olcsó vízi útját féltő – Pest megye, a ráckevei koronauradalom és Pest városa is tiltakozott.

Megoldás helyett 25 év csend következett, amiben erősen része volt az 1848-as forradalom kitörésének és leverésének is. 

A főváros fejlődése, a kereskedelem és a közlekedés modernizációja új igényeket teremtett, amelyekhez korszerű vízi utakra és kikötőkre volt szükség. Nekikezdtek a rakpartok kiépítésének, elsőként a Dunagőzhajózási Társaság a Lánchíd két oldalán 300 méter hosszú, raktárakkal felszerelt kőpartot alakított ki.

A vízivárosi templomot is elöntötte az ár (egykorú metszet)
Fotó: Wikimedia Commons

A rakpartépítés körüli munkálatokat Reitter Ferenc főmérnök vezette, aki a terveket tanulmányozva rámutatott arra, hogy amíg nem gátolják meg a jégtorlaszok keletkezését, addig a védtöltések építése, valamint a város terepszintjének felemelése nem védi meg a várost az árvíztől. Reitter ekkor állt elő a Pestről kiindulva a Tiszáig vezető és a nagykörút helyére tervezett hajózócsatornák ötletével. Utóbbi ugyan nem valósult meg, de Reitter érdemének tudhatjuk be, hogy a fővárosi Duna-szakasz szabályozását ismét tematizálta, és felhívta a figyelmet a fővárosra leselkedő veszélyre. Az új szabályozási tervek 1870-re el is készültek, és törvényt is hoztak a szabályozás végrehajtásáról.

Ismét aktuálissá vált a legvitatottabb pont, a soroksári Duna-ág elzárásának kérdése is. A mérnökök véleménye is megoszlott, volt, aki függetlenítette tőle a védekezés sikerét, más úgy tartotta, ezen áll vagy bukik Pest-Buda árvízvédelme. A part menti települések továbbra is kitartóan ellenezték a tervet, a vízi út elzárása ugyanis számukra azt jelentette, hogy terményeiket nem tudták volna a jól fizető pesti piacokra szállítani. A magyar és a külföldi szakértők javaslatára végül az elzárást az elágazás alatt hozzávetőlegesen 3 kilométerrel hajtották végre.

A viták ekkor már másfél éve folytak, télen pedig a jégtorlasz és az árvíz veszélye egyre nagyobb nyugtalanságot keltett, hiszen mindenki tisztában volt vele, akárhányan és akárhány oldalról állják körbe a mérnökök a tervasztalokat, az nem fogja megállítani az áradást.

Az 1876-os nagy áradás egykorú metszeten
Fotó: Wikimedia Commons

1872 nyarán végül megindultak a munkálatok. A Duna-ágat egy kővel teli hajó elsüllyesztésével elzárták, zsilipet és gátat építettek. 1876 januárjában megalakult a fővárosi árvízbizottság, és megtették a szükséges óvintézkedéseket, mentőtársulatokat szerveztek, menhelyeket jelöltek ki, vészjelekben állapodtak meg.

Az 1875/76-os tél vastag jégtakarót hozott a Dunára, a február 26-án 767 cm-nél tetőző áradást az ercsi és a Budafok alatti jégtorlasz okozta. 

Az 1838. évi – 1029 centiméteres vízálláson tetőző – vízözön után az 1876-os volt a második legnagyobb, ami a katasztrófa utáni árvízvédelmi intézkedések főpróbáját is jelentette egyben. Az új árvízvédelmi létesítmények megállták a helyüket. Pest belterületi részei vízmentesek maradtak, egyetlen helyen, a mai Újlipótváros területén álló ipartelepeket védő Viktória-gát szakadt át. A jeges víz a Szent István körút környéki, ekkor még ritkán lakott városrészt öntötte el. A budai oldalon a Rácváros, a Víziváros alacsonyabb részei szintén víz alá kerültek, Újlakon és Óbudán a víz szabadon hatolt be, csak csónakkal lehetett közlekedni, több mint ötezer embert ki kellett költöztetni. Az összes kilakoltatott 19 400 fő többségét azonban a vízmentes pesti oldalról kellett kimenekíteni, mert ők olyan pincelakásokban laktak, ahol a heteken át tartó magas vízállás megemelte a talajvízszintet.

Összességében az 1875-ig elvégzett munka helyességét igazolta a februári árvíz. A soroksári árvízkapu körül azonban 1876 tavaszán sem csillapodtak a kedélyek. Ráth Károly főpolgármesterhez naponta érkeztek a névtelen leveleket, amelyeket németül írtak, és magyar káromkodásokkal tűzdeltek tele. Tüntetés is szerveződött a Lánchíd hídfőjéhez, ezt azonban a rendőrség leszerelte.


Százhúsz nap kemény munka

 

Az 1964–1965-ös télen rengeteget havazott az országban, és a tél végére egyes részeken a hóvastagság az évi maximumok átlagát is megközelítette. A Nyugat-Dunántúlt gyakorta 15-20 cm-es hótakaró fedte és a közeli Alpokban is nagy mennyiségű hótömeg halmozódott fel az 1000 méternél magasabban fekvő területeken. A hó többször olvadásnak indult, így a talajvízszintek egyre jobban emelkedtek. Az idő csak márciusban indult enyhülésnek, az összefüggő hótakaró végre olvadni kezdett, ami tovább növelte a Duna és mellékfolyóinak vízszintjét.

A hóolvadással párhuzamosan viszont csapadékossá vált az időjárás. Áprilisban a Rába vízgyűjtőjén pár nap alatt 100-130 mm csapadék hullott, ami a megközelítette a havi átlag kétszeresét.

 A pesti rakpart az 1965-ös nagy árvíz idején
Fotó: Fortepán/Schermann Ákos

Az árvíz először Nyugat-Magyarországon csapott le. 1965. április 21-én a Gyöngyös, a Répce és a Rába is áradni kezdett. A Kőszeg menti falvak, illetve Szombathely belterületeinek egy része is víz alá került. „Ekkora árvíz talán még nem is fordult elő a megyében” – írták a Vas Népe április 23-i számában. Rossz előjel volt ez, mert a nyugat-dunántúli folyók és patakok súlyos áradásai általában a komoly dunai árvizek előfutárai voltak. Fel kellett készülni a legrosszabbra, az ország egynegyedét tulajdonképpen a folyók árterétől elhódított területek tették (teszik) ki, amelyen az akkori Magyarország lakosságának megközelítőleg 50 százaléka élt.

Az 1965-ös árvíz a „nagy dunai árvízként” került be a krónikákba.

 Az embereknek 120 napon keresztül hét árhullámot kellett kivédeniük. A nagyjából 610 km hosszú Duna-menti töltéseknek helyenként 2-3 méter magas vízoszlop nyomását kellett kibírniuk. A legkritikusabb helyzetek a Szigetközben, a Szentendrei-szigeten és a Mohácsi-szigeten alakultak ki. Az árvízvédelemnek meg kellett fékeznie a Dunát Komáromnál is, hogy a Budapest–Bécs vasúti és közúti összeköttetés fenntartását biztosítsák.

Homokzsákok a Margit-szigeten
Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Az árvíz ellen védekezők létszáma a májusi pár ezerről a júniusi kritikus hetedik árhullámig 30-40 ezer főre nőtt (ebből 11 ezer fő katona volt). A gátakon dolgozók 4 millió homokzsákot és 40 ezer tonna követ hordtak a legveszélyeztetettebb gátszakaszokra. Az árvízvédelmi munkálatokat ekkorra már gépesítették, így nagyjából 1200 dömper és több száz korszerű munkagép is segítette az emberek munkáját. A honvédség helikopterekkel és lánctalpas úszójárművekkel is hozzájárult a sikeres védekezéshez. Az erőfeszítéseknek köszönhetően a magyarországi Duna-szakaszon nem történt tragédia, mivel a töltések épen maradtak. Csehszlovákiában ezt nem tudták elkerülni így ott számos magyarlakta települést öntött el a Duna.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.

 

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!