Az üzemi lopásokról

 

Szabad Nép

Két férfi beszélgetett az utca sarkán, a bortól kissé bizonytalan hangon. "Öregem - mondta az egyik -, én úgy látom, csak malomkövet nem érdemes lopni..." Számítsuk le a pár decit és tegyük fel úgy a kérdést: nem vallják-e ezt sokan józanul is? Az üzemi rendészeti, bírósági statisztikák a megmondhatói, hogy igen. Azt mondják egyesek: azelőtt is akadt, aki lopott, most is akad - ez a világ rendje. Valóban, 15-20 évvel ezelőtt is, mindig akadt olyan, aki elvetette a másét. Elvette, lelkiismeret furdalás és társai megvetése nélkül elvehette a másét: a tőkését. Ha ügyes volt elvihette a szerszámot, a készárut, szükségből vagy tudatos kártevésből. És ismeretes volt a lopás másik vállfaja is: a lopás szükségből vagy a rossz körülmények kialakította bűnözési szenvedélyből.

A hajdani gyári lopás ma más mint a társadalom, a dolgozó nép meglopása. Ma az ilyen lopás a társadalom egészét érinti, nincs olyan intézmény, amelytől lopni csak ügyesség és nem lelkiismeret kérdése volna. S hogy egyesek számára a gyárból, a munkahelyről lopni ma mégsem lelkiismereti kérdés, sőt, hogy a lopásnak komolyabb következménye is csak akkor van, ha már tűrhetetlenül sokan tudnak róla, annak sokféle magyarázata van. Értelmetlen volna tagadni, hogy van, aki egyszerűen azért lop, mert szüksége van rá. Körülményei, képzettsége, önhibája miatt, vagy egyszerűen családi állapotához viszonyítva, kevesebbet keres, mint amennyi nélkülözhetetlenül szükséges a megélhetéshez. Ilyen ember van, ha nem is nagyon sok. De nem lehet olyan kevés, hogy nekünk ne legyen nagyon is sok. Sok még az olyan szakma, ahol nyílt titok, hogy egyes dolgozók alacsony keresetüket a gyári, bolti készletekből egészítik ki.

A dolgozó népet az is meglopja, aki nem gondozza megfelelően a munkaeszközeit

De menjünk tovább. A nyersanyaggal, készáruval, szerszámmal manipulálók rétegében, egyszóval azok között, akik a társadalmi vagyonból nem restellnek bármit is elvenni, túlsúlyban vannak azok, akiket nem a szükség, hanem a környezetükben tapasztalt pazarlás, nemtörődömség visz arra, hogy - nagyon durván kifejezve - valahogy így vélekedjenek: "mentsük, ami menthető, ha már veszendőbe megy, legalább nekem legyen belőle valami hasznom", vagyis, valaki "más" elől - mentsük. De ki ez a más? Az üzem, a gépállomás, amely a mi vagyonunk, a társadalom vagyonának a gyámja. "Nos, ha neki nem fáj, miért fájjon nekem?" - vélekednek egyesek. Ha például a Pölöskei Gépállomás vezetőinek nem fáj, hogy egy vetőgépük fél éve ott rozsdásodik zalaszentmiklósi határban, miért fájjon nekem, az eladónak, ha "beszáradt" a függönycsipke? És így tovább, és így tovább.

És ne higgye senki, hogy itt elég az öntudatra hivatkozni: arra, hogy egy becsületes ember, ha pazarlást lát, igyekszik felvenni a harcot a pazarlók, a népvagyon elherdálói ellen. Ilyen ember sok van, sőt, egyre több, de most nem rólunk van szó. Hanem épen azokról, akiknek egyelőre nem jut eszükbe tiltakozni a pazarlások ellen, sőt, akik érveket kovácsolnak abból a maguk mentségére. Ahhoz, hogy minél kevesebben legyenek az olyanok, akik látva maguk körül a tékozlást, a nemtörődömséget, vagy azt, hogy kisebb vagy nagyobb értékeket lelkiismeretfurdalás nélkül eltulajdonítanak a köz vagyonából, ahhoz a vállalati, üzemi pazarlásokkal is le kell számolni. Nem csupán azért kell itt kezdeni a harcot, mert a kár, az elherdált vagyon mérete itt nagyobb, s főként szembetűnőbb, hanem azért is, hogy megszüntethessük a baj forrását - erkölcsi alapját.

A selejttermelés sem jobb a lopásnál

Ma is érvényes a közmondás: "Alkalom szüli a tolvajt." És az igazság az, hogy sok üzemben a szerszámkiadás, az anyagkiadás, a raktározás bizonylati rendszere igen kínálkozó alkalmakat rejt magában. A jó nyilvántartás, az éber ellenőrzés tehát fontos módszer lehet az üzemi lopások, a "guberálás" visszaszorítására. De helytelen lenne azt hinni, hogy elegendő az egyik oldal, a nép vagyonáért "hivatalból" is felelősök felelőtlensége ellen küzdeni, s akkor automatikusan megszűnnek mindenütt a lopások. Be kell látni, hogy a másik oldalon, az üzemeken kívül, a munkájukat irányító szerveknél nagyobb baj van a "bizonylatokkal", s hogy a pazarlási alkalmaknak itt sem vagyunk szűkében. Az üzemi, vállalati méretekben végbemenő pazarlások, fölösleges kiadások gyökere a tervszerűtlenségben, a kapkodásban, a keresztbeszervezésben és igen gyakran a hozzá nem értésben rejlik. S mindez megannyi alkalom.

És hogy állunk a másik, sokat vitatott kérdéssel, a bűnpártolással? A lopás és lopás elnézése is rendkívül káros hatással van az egyénre, a társadalom egészére. Szinte bíztatja azt, aki lop, de sunyiságra, cinkosságra, kollektívaellenességre szoktatja azt is, aki a lopást látva, szemet huny. Éppen ezért - a fő kérdések, a lopások okának mielőbbi megszüntetésén kívül - élesen fel kell lépnünk mindenfajta lopás ellen. A társadalom és az egyén érdeke is, hogy a lopást fegyelmi büntetés kövesse. De figyelemmel kell lenni a tettes körülményeire, erkölcsi, anyagi indítékaira, egyszóval arra, hogy miért folyamodott lopáshoz. Ezt a - kisebb lopások esetében - büntető jellege mellett is nevelőmunkát most a társadalmi bíróságok vállalták magukra, s az ő feladatuk, hogy emberségesen, az összes körülményt figyelembe véve hozzanak ítéletet. De a szakszervezetek, a vállalati vezetők feladata is, hogy megismerkedjenek a lopáson ért dolgozók anyagi, családi, erkölcsi helyzetével, s szükség esetén segítsenek rajta, nehogy az eset megismétlődhessen. Minden üzemben megvan arra a lehetőség, hogy a körülményekhez képest segítsék őket egyéni gondjaik megoldásában. De nagyon következetesen, a törvény szigorával kell sújtani azokat, akik munka nélkül, lopással akarnak maguknak könnyű életet teremteni.

Az államnak tehát egyrészt anyagi eszközökkel, másrészt az egész társadalom erkölcsi erejével kell elérnie, hogy ne akadjon senki, aki a "parázson, malomkövön kívül mindent érdemes ellopni" nézetet vallja.

Salamon Magda