Bibó 1956-ban és utána

 

Bibó István pályaképe és 1956-os tevékenysége - Ifj. Bibó István írása (részlet)

Bibó Istvánoktóber 23-29-ig lakásán tartózkodott, és 27-től kezdve egy politikai helyzetértékelő cikk gondolatmeneteit és a politikai kibontakozásra vonatkozó elképzeléseit fogalmazta többször átírt és átjavított piszkozatokban. Október 31-től részt vett a Petőfi Párt néven újjáalakuló Parasztpárt megbeszélésein, ahol november elsején a párt vezetőjével, Farkas Ferenccel együtt az új koalíciós kormány miniszterének jelölték. Ebbe a kormányba a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és az új kommunista párt három-három, a Petőfi Párt két minisztert delegált; a kormány megalakulását november 2-án este bejelentették, de alakuló ülésre nem került sor. Tagjait november 4-én hajnalban telefonon hívatta be Nagy Imre a Parlamentbe, de csak hárman mentek be, köztük Bibó István, reggel 5 óra körül, de akkor Nagy Imrével már nem találkozott. Nem tudta, hogy Nagy Imre menedékjogot kapott a jugoszláv követségen; úgy hitte, hogy a szovjet követségre ment tárgyalni és ott letartóztatták; ezért, amikor 8 óra körül az orosz csapatok - harc nélkül - elfoglalták a Parlamentet és a civil személyeket elengedték, úgy döntött, hogy - mint a törvényes kormány tagja - bent marad Parlamentben, és a szabad mozgásában erőszakkal korlátozott kormányfő helyett képviseli a kormányt. Ezt megelőzőleg azonban, 7 óra körül a zsebében lévő külpolitikai nyilatkozattervezetet az új helyzetnek megfelelően kissé átfogalmazva a közeli amerikai követségre ment át, és beadta azzal a kéréssel, hogy továbbítsák az amerikai kormánynak. Ebben az írásban politikai és diplomáciai - nem katonai - támogatást kért a magyar forradalom és kormány számára.

Visszament a Parlamentbe, és miután az orosz katonaság az épületet ellenőrzés alá vette, ott maradt; a többi civilek, a két másik kormánytag is, elmentek. Az oroszok nem bántották - nem is tudták pontosan, kicsoda, de általában senki nem tudott semmi pontosat és biztosat - ő pedig az egyik hivatali helyiségben megfogalmazta a magyar népnek és a világ közvéleményének is szóló kiáltványát. Ebben tiltakozik a magyar forradalomnak fasiszta és restaurációs ellenforradalomként való beállítása ellen; leszögezi, hogy a fölkelt nép függetlenséget, szabadságot és demokráciát akar, tehát a szovjet csapatok távozását és a kommunista párt egyeduralmának megszüntetését, de meg kívánja őrizni a szocialista vívmányokat (földreform, gyárak köztulajdona stb.); az oroszok által behozandó bábkormány ellen passzív ellenállásra és sztrájkra szólítja fel a lakosságot (kivéve a Budapest közműveit működtető üzemeket); végül a világ közvéleményéhez és az ENSZ-hez fordul a magyar forradalom erkölcsi és politikai támogatásáért.

Ezt a kiáltványt, illetve nyilatkozatot néhány újságírónak és az angol, francia és amerikai követségnek telefonon beolvasta, azután egy újabb, az új helyzetre szabott kibontakozási tervet kezdett fogalmazni, naivul nem adva fel a reményt, hogy a szovjeteket talán mégis meg lehet győzni arról, ne cselekedjenek saját hosszú távú érdekeik ellen.

November 6-án, amikor a parlamentben további feladatot már nem látott maga előtt, s a Kádár-kormány megérkező helyfoglalóinak egyike elintézte, hogy az oroszok kiengedjék, hazament. (Ha saját helytállásáról került szó, mindig nagyon szerényen és sok öniróniával emlegette ezt; azt mondta, attól tartott, hogy takarítónők fogják seprűvel és portörlővel eltávolítani a kihalt épületből, s velük szemben nem akart már "helytállni".)

Kibontakozási tervezetén azonban tovább dolgozott, s ezt a tervezetet a november-december folyamán még tovább működő pártok, forradalmi szervezetek és a sztrájkok közben létrejövő munkástanácsok (amelyekkel a Kádár-kormány megtévesztésül még tárgyalt, mielőtt feloszlatta, illetve letartóztatta volna őket) kevés kollektív módosítással egységesen magukévá tették. Ő maga Göncz Árpáddal együtt ezt a tervezetet december elején a magyar forradalmi szervezetek nevében az indiai követen keresztül eljuttatta az indiai kormányhoz, amely a szovjet vezetőkhöz közvetítette; de onnan természetesen már semmilyen válasz nem érkezett. Januárban, a munkástanácsok vezetőinek letartóztatása után már egyértelműen világossá vált az, ami korábban is sejthető volt, hogy a Kádár-kormány senkivel nem kíván tárgyalni; és megkezdődtek a statáriális tárgyalások és kivégzések is. A Petőfi Párt ekkor formálisan is beszüntette működését, mivel a további politikai tevékenységtől semmiféle eredmény nem volt várható.