Bibó 1956-ban és utána

 

Magyarország helyzete és a világhelyzet

Bibó Műhely

Bibó István ekkor - most már csak a saját nevében - még egy bátor tettet hajtott végre. 1957 február-április folyamán - bár tudta, hogy előbb-utóbb letartóztatják elsősorban rövid miniszteri tevékenysége és november 4-i kiáltványa miatt - hosszabb tanulmányban megvonta az 1956-os forradalom történeti és politikai mérlegét, s ezt az írást külföldre juttatta azzal a kéréssel, hogy egy semleges ország sajtójában az ő személyes helyzetére való tekintet nélkül jelenjen meg. A cikk "Magyarország helyzete és a világhelyzet" címmel végül is nem angolul, egy indiai lapban - ahogy Bibó István eredetileg remélte - hanem németül, a Die Presse c. bécsi lap 1957. szeptember 8-i számában jelent meg először; további nyelveken pedig, "Az igazság a Nagy Imre ügyben" c. kötet angol és francia kiadásában, 1959-ben vált hozzáférhetővé.

Levél Kádár Jánosnak Bibó érdekében.

A cikk 1957 őszi megjelenésekor Bibó István már több mint három hónapja fogoly volt. Letartóztatása előtt pár nappal attól az ügyvéd barátjától, akit védelmére akart felkérni, s akivel addigra sok mindent megbeszélt, pótlólagos üzenetet kapott: ha a legsúlyosabb ítéletet kapná, feltétlenül folyamodjon kegyelemért, hogy az ezzel nyert idő alatt közbenjárásra lehessen kérni külföldi politikai erőket. Ő egy híres magyar vers mondatával ("Jézusa kezében kész a kegyelem" - Arany János: Szondi két apródja) azt üzente vissza: nem fog kegyelmet kérni.

1958. augusztus 2-án, másfél hónappal Nagy Imréék kivégzése után őt is hajszál híján halálra ítélték: vádlott-társa, Göncz Árpád emlékezése szerint már ott, a bíróságon nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az eltervezett halálos ítéletet pár órával a kihirdetés előtt változtatták életfogytiglanra. Azóta világosan kiderült, hogy a per folyamán az indiai kormány és személy szerint Nehru járt közben érdekükben.

Amikor közel hat év után, az 1963-as amnesztia-rendelet következtében március 27-én kiszabadult, azonnal találkozott az enyhülő Kádár-rendszer durván felemás arcával. Saját perének elsőrendű vádlottjaként ugyanis azzal kellett szembesülnie, hogy az ugyanazon cselekményekért ugyanazon perben elítélt másod- és harmadrendű vádlottat, Göncz Árpádot és Regéczy Nagy Lászlót ugyanazon amnesztiarendelet másképpeni értelmezése alapján ugyanabban az időpontban nem helyezték szabadlábra. Két héten belül levelet írt Vida Ferencnek, a Legfelsőbb Bíróság illetékes külön-tanácsa elnökének (Nagy Imre halálra ítélőjének), feltárva ezt az abszurd és igazságtalan állapotot; de a botrány-szagú helyzetet csak két hónappal később, egyéni elbírálás alapján orvosolták, kiengedve végül a vádlott-társakat is. Mindazokat az 56-os felkelőket viszont, akiket fegyveres harc közben fogtak el, illetve fegyver birtoklójaként ítéltek el, ha nem végezték ki őket, akkor "meghatározatlan számú gyilkosságban való részvétel" címén, tehát köztörvényes bűnözőként és nem politikai cselekményért ítélték életfogytiglanra, s az amnesztia a köztörvényesként elítéltekre nem vonatkozott. Kiszabadult tehát minden ismert nevű író, politikus, közéleti személy; börtönben maradtak a felkelő diákok, munkások, kisemberek, ismeretlenek. Két év múlva, 1965-ben a apám a húszéves felszabadulási évforduló alkalmára hivatkozva kegyelmi kérvényeket írt három - általa ismert sorsú és különösen igazságtalan ítéletet kapott - fogoly ügyében, a hozzátartozók nevében. (Tapasztalatból tudom, hogy ezekkel a hozzátartozókkal egyáltalán nem volt egyszerű elfogadtatni ezt a próbálkozást s aláíratnia kérvényeket, mert két kérvénnyel nekem kellett az Alföldre utaznom az elítéltek egyszerű parasztasszony édesanyjához, illetve feleségéhez. A három rab közül egy szabadult az akció eredményeképpen.)

Kb. négyszázan lehettek még ilyenek, majdnem mind életfogytiglanra ítélve, s apám nem nyugodott: két év múlva, nyugateurópai baloldali értelmiségiek összefogását szerette volna elérni, hogy azok ebben az ügyben a szovjet kormányhoz intézzenek memorandumot az októberi forradalom ötvenéves évfordulója alkalmából. Ezért külföldi barátainak 1967 nyarán levelet küldött, amelyhez mellékletként a helyzetet ismertető részletes feljegyzést és szövegjavaslatot csatolt. (Ennek megírása, másokkal való megbeszélése és kiküldése - lebukás esetén - akkor biztosan kimerítette volna a szervezkedés, és hazaárulás bűntettét, s így - visszaesőként - újra a halálos ítélet közelébe kerülhetett volna. Ráadásul mindezt egy infarktus után, édesanyám tudta nélkül kellett intéznie, ami egyrészt elveink ellen való volt, másrészt sem a lebonyolítás nehézségét, sem a hozzá tartozó stresszet, sem az infarktusból lábadozó beteg iránti aggodalmunkat nem csökkentette.) Ez az akció semmilyen eredményt nem hozott, valószínűleg elsősorban az ügy mozgatójának kiszemelt Jean-Paul Sartre miatt, aki akkor már az 1968-ban csúcsosodó szélsőbalos szereplésére készült, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem pár száz elfelejtett 56-os sorsával törődjön.

1969-ben és 1970-ben ugyanezen rabok ügyében Kádár Jánoshoz írt két levelet. (Az első, hosszabbat 1969-ben a Tanácsköztársaság 50. évfordulójára hivatkozva, a második rövidebbet, csupán emlékeztetőül 1970-ben, a huszonöt éves felszabadulási évfordulót emlegetve.) Mindkét levél eredménytelen maradt, ugyanúgy, ahogy az én újabb aláírató utam az Alföldre az 1965-ös sikertelen kegyelmi kérvények ismételt változatával.

A további próbálkozásokat nem az évfordulók hiánya miatt kellett abbahagyni - volt bőven - hanem azért, mert az 1957-58-ban életfogytiglanra ítéltek az akkori szabályok szerint - ha börtönfegyelmi vétséget nem követtek el - 15 év leteltével, azaz 1972-73-ban kiszabadultak.