Szabó István

A teremtéstől ádventig

I. Miért beszélünk oly sokat a szeretetről

Slágereket hallunk, s szinte minden másodiknak az a refrénje: I love you. Kutatók vizsgálják a szeretettel kapcsolatos emberi fizikai-biológiai folyamatokat. Erkölcs- és társadalomtudósok értekeznek róla. Olykor-olykor még politikusok is ki merik mondani. Mindenki a szeretetről beszél. Pár napja megnéztem egy internetes keresőprogramot, s azt találtam, hogy angol nyelven több mint 180 millió olyan honlapot regisztráltak, melynek témája a szeretet. Ez rettenetesen nagy szám. Szűkítettem a keresést: megnéztem, hány honlapon van szó szeretetről és agykutatásról. Az eredmény 3,2 millió. Gyerünk tovább: szeretet és biológia? Az eredmény 6,7 millió. Szeretet és zene? 7,4 millió. Szeretet és computer? 4,8 millió.

A számok azonban nem annyira a bőséges és magabiztos tudást jelzik, hanem inkább azt, hogy zavarban vagyunk, amikor a szeretetről beszélünk. Részben azért vagyunk zavarban, mert nagyon keveset tudunk erről a nagy titokról, részben pedig azért, mert a szeretetet nem annyira mondanunk kell, mint inkább megélnünk. Az információ viszont még nem tudás, a tudás pedig még nem bölcsesség. És a bölcsesség még nem cselekvés. S éppen ezért kell a szeretetről beszélnünk is, hiszen mindaz, ami a valódi szeretetre jellemző, nem velünk született képesség, hanem hosszú elsajátítási folyamatok és változások eredménye.

A keresztyénség par excellence a szeretet vallása

Sőt, ahogy Péter apostol levelében olvassuk: "egymást tiszta szívből buzgón szeressétek, mint akik újonnan születtek"(1 Péter 1, 23). Ez a különös kifejezés: "újjászületés", gyökeres változást jelöl, valami olyasmit, ami nem következik az ember életéből. Ahogyan nem magunk adjuk magunknak életünket, akképpen ez az újonnan születés is ajándék, kegyelem. Spirituális dimenzióban megy végbe, ám az ember egész életvalóságát átható módon. A keresztyénség ennek lehetőségét és örömét hirdeti. "A keresztyénség tipológiájához elég egyetlen szó: szeretet. Ez onnan származik, hogy a keresztyénségben Isten mozdulata és az ember vele szemben tett mozdulata egylényegű: a szeretet az isteni hatalom mozdulata a világ felé, és a viszontszeretet: a világ mozdulata Isten felé. Más szó nem kínálkozik ennek kifejezésére. Az emberi szeretet az isteni szeretet visszatükröződése az emberben, illetve sokkal inkább: Krisztus "kiábrázolódása" az emberben." (Gerardus van der Leeuw, A vallás fenomenológiája, 560.o.) Közös előadásunk rám eső részében először a szeretet fogalmáról szólok, aztán Istennek a világ felé tett mozdulatáról és az ember viszontszeretetéről, úgy ahogyan ez a kettő egyidejűleg és egylényegűleg Krisztusban kiábrázolódik, ahogyan Őbenne megszületett. Az óegyház nagyszerű hitvallása, a kalkedóni dogma úgy határozza ezt meg, hogy Krisztus istenségére nézve egylényegű (consubstantiális) az Atyával, s emberségére nézve egylényegű (consubstantiális) az emberrel (kivéve a bűnt). Krisztus valósággal Isten (vere Deus) és valósággal ember (vere homo).