Szegedy-Maszák Mihály

Nemzeti és világirodalom a huszonegyedik században

A 21. század egységesítő tendenciái új távlatba helyezik a magyar irodalmat, mely viszonylag kevéssé él a nemzetközi köztudatban. Egy globalizálódó világban a magyar irodalom szakértőinek sürgető feladata, hogy újraértelmezzék a nemzeti örökséget új környezetünk igényei szerint. Az előadás sorra veszi az irodalomtörténet írásának főbb fajtáit, hogy szempontokat nyújtson ehhez a feladathoz.

Napjaink irodalomtörténésze nem hiheti, hogy azt kell elbeszélnie, "ahogyan valójában megtörtént" az irodalom története, inkább arra kell vállalkoznia, hogy ugyanazt az eseményt többféle, egymást akár cáfoló távlatból mutassa be. Az író felnagyított figuráját vagy a tökéletes műalkotás mítoszát hangsúlyozó, illetve a fejlődéselvű irodalomtörténettel szemben korszerűbb és termékenyebb az a szemlélet, mely a térben és időben változó olvasóközönséget helyezi a középpontba.

I. Bevezetés: létezik-e elfogulatlan irodalomtörténet-írás?

II. Életrajz és irodalomtörténet
A tizenkilencedik században az irodalomtörténészek az írók, költők életrajzának megírását tekintették a legfőbb feladatnak, ami azzal a kísértéssel jár, hogy az irodalmi szövegeket a géniusz élettörténetének puszta forrásaiként olvassák. Bár a műfaj ma sem kerülhető meg, nem szerencsés ragaszkodni az életmű egységének gondolatához és a jellemrajz hagyományához.

III. Nemzeti és összehasonlító irodalomtörténet
A tizenkilencedik században gyakran a nemzeti azonosság alapján választották el a lényegest az elhanyagolhatótól. A nemzeti sajátosságok kutatásával foglalkozik ma is az összehasonlító irodalomtörténet. Az "összehasonlítás" ugyanakkor sokszor kétséges vagy lehetetlen vállalkozás. Kérdés, hogy az egységesülő művelődés nem jelenti-e új korszak eljövetelét, amelyben a helyhez kötött nemzeti kultúra veszíthet a súlyából.

IV. Fejlődéselvű irodalomtörténet
Az irodalomtörténet-írók gyakran folyamodnak a szervesség eszményéhez, az eredet, növekedés és hanyatlás metaforájához, amidőn egyes műveket valamely fejlődés szakaszaiként jellemeznek. A tudományokban s a technikában a későbbi általában elavulttá teszi a korábbit, de ez nem így van a művészetekben: itt ami fejlődésnek tekinthető egyik távlatból, könnyen visszalépésnek minősülhet egy másik nézőpontból tekintve.

V. Befogadás-központú irodalomtörténet
Az önmagába zárt műalkotás eszményének elavulásából következik, hogy az utóbbi évtizedekben a művek történeti élete, a befogadás és az értelmezések problémája került az irodalom tudományának homlokterébe. Ragaszkodni a műalkotás "eredeti jelentéséhez" valójában történetietlen szemlélet - célravezetőbb annak a vizsgálata, hogy miként hatottak a szövegek különböző időkben s helyeken az olvasókra.

VI. Végkövetkeztetés
Az irodalomtörténésznek nem egy, hanem több történet elbeszélésére kell vállalkoznia, mert az irodalmi mű önazonossága is erősen megkérdőjelezhető. Az irodalmi szövegek élő, az olvasók által mindig újraalkotott, sokértelmű képződmények. A különböző olvasók más és más történetként gondolják el a magyar irodalmi örökséget.

Tovább