Szilágyi N. Sándor

A jelentésvilág szerkezete

Nyilvánvaló, hogy ezek konceptualizálására a strukturális metafora a legalkalmasabb, az absztraktumok világa tehát a strukturális metaforák igazi paradicsoma. Jelesen a nyelvet ugyan metaforikusan-metonimikusan neveztük el a beszéd közben legtöbbet mozgó testrészünkről, de mint az imént említett példák is mutatják, sokszor úgy beszélünk róla, mintha valami épületféle volna, máskor meg mintha élőlény, sőt egyenesen ember lenne. Így aztán gyakran hallhatunk a nyelvek születéséről, életéről, haláláról, betegségeiről, nyelvünk erényeiről, és még akadémiai kiadványban sem nagyon feltűnő, ha azt olvassuk, hogy a magyar nyelv nem kedveli szó elején a mássalhangzó-torlódást, hanem igyekszik ezeket kiküszöbölni. (Tessék csak ezt elképzelni!)

Absztraktum is sokféle van, ezekre itt nem térhetek ki, de részletesebben írtam róluk idén megjelent, Elmélet és módszer a nyelvészetben című könyvem Bevezetésében. Csak annyit tennék még hozzá, hogy míg például az állatok esetében a fogalmaink, mint mondtam, meglehetősen függetlenek a nekik megfelelő nyelvi kategóriától, itt ez már nem egészen így van. Mi ugyanis ezekkel az absztraktumokkal csakis beszéd közben találkozunk, mások beszédéből tanuljuk el őket, másféle tapasztalatunk ezekről elve nem is lehet, ezért aztán ilyen fogalmainkat is csak arra alapozhatjuk, amit a beszédből kapunk. Itt tehát az, hogy valamely nyelven hogyan formálunk meg egy-egy ilyen absztraktumot, nagyon is befolyásolhatja azt, hogy milyen fogalmunk lesz róla.