Szilágyi N. Sándor

A jelentésvilág szerkezete

IV. 3.d. Az absztraktumok

Végül van a neveknek egy sajátos csoportja, az absztraktumoké, ezek, hogy úgy mondjam, már tisztára csak tudásból állnak, nyelvi konstruktumok, és "odakint", a fizikai világban nem is felel meg nekik semmi mint olyan. A nyelv evolúciójában a nevek legújabb rétegét alkotják, hiszen ahhoz, hogy létrejöjjenek, már nyelvre volt szükség. Ezek ugyanis a beszédben keletkeznek, és főnevekbe kódolva öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Ilyen például az, amit már említettem: a nyelv, amely, mint láttuk, "odakint" nincs is, de mi úgy beszélünk róla mégis, mintha "odakint" lenne, így aztán előbb-utóbb úgy is kezdünk róla gondolkozni, amint azt még a nyelvtudomány története is elég jól szemlélteti.

Ez pedig azért van így, mert nyelvünk (mármint ez a fejünkben levő tudásunk) eredendően arra való, arra alakult ki, hogy a rajtunk kívül levő környezetünkről tudjunk vele beszélni, így aztán mikor olyasmiről akarunk, ami igazából csak a mi fejünkben van, "idebent", akkor azt valamilyen csellel kivetítjük a környezetbe, külsővé tesszük, és akkor már tudunk róla beszélni is. Az "odakint" levő dolgokról pedig az az általános, közvetlen tapasztalatunk, hogy azok dologszerűek, vagyis elfoglalnak valamennyit a háromdimenziós térből. Így aztán mikor ezeket az absztraktumainkat kivetítjük, ezek is rögtön dologszerűekké válnak, virtuálisan háromdimenziósakká, tehát a nyelvről is úgy fogunk beszélni, mint aminek van egy sajátos belső struktúrája, komponensei, alsóbb és felsőbb szintjei, rétegei, vízszintes és függőleges tagolódása stb.