Az utcán élek, de van mit ennem

Nyomkövetővel figyelik, hol tartózkodnak a hajléktalanok, hogy tudják, hol érdemes ételt osztani

„Nem szorulok rá, hogy megegyem mások szemetét!” – mondja a szemembe az Oktogon melletti kukában könyékig matató középkorú hajléktalan. „Van itt annál hasznosabb is: kiveszem a visszaváltható sörösüvegeket és -dobozokat. Itt a sok külföldi fiatal, nem akarják felvinni a villamosra; van, hogy egyenesen a kezembe nyomják, tegnap is kaptam fél üveg vodkát. Oroszt! ”

Támaszkodunk a korlátnál, élvezzük a tavaszi napot. A peronon mozgók kikerülnek minket, véletlenül sem akarnak kontaktust teremteni. Néhányan sajnálkozva néznek rám, ott van a szemükben: lám, a szerencsétlent elkapta egy tarháló hajléktalan. Pedig erről szó sincs: István elmondta, hogy nem szívesen kéreget, inkább eljár egy-két helyre söprögetni, szemetet szedni.

Másfél éve itt él férjével a bolt előtt, télen is Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

„Van pár társasház, ahol naponta megjelenek, ki van készítve a söprű meg a lapát. Ha aprót nem is mindig kapok, de enni gyakran adnak: a földszinti hölgyet már ezer éve ismerem, mindig ken egy vajas kenyeret, vagy telente, hókotrás után tölt egy kis teát.” Rám kacsint: „Van, hogy rum is kerül bele. Persze nem sok, ha berúgnék, elesnék az ilyen apróságoktól.

Nehogy lefényképezzen ám! A volt feleségem csak kiröhögne, hogy ide jutott az a marha – és tudja fiatalúr, igaza is lenne. Sok mindent elrontottam, de én legalább nem loptam. Meg is lett az eredménye: egy üres pincében lakom két másik vesztessel.”

István elköszön, a következő kukából egy sörösdobozt húz ki. Megérkezik a hatos villamos, a leszállók sokan vannak, válluk összeér, de a nyugodtan mosolygó hajléktalant messzire kikerülik. Pár lépésnyire innen, a Szobi utcában férfiak csoportja beszélget. Bokájuk mellett nejlonszatyrok, foltos, a kilencvenes években oly divatos sporttáskák sorakoznak. Az ajtó mögött a Hajléktalanokért Közalapítvány nappali melegedője található. Varga Péter igazgató mesélt nekünk 1992 óta tartó munkájukról:

„Senki nem tudja pontosan, hány ember él fedél nélkül az országban. Tízeres nagyságrendről beszélhetünk, ami ellátási szempontból úgy tűnik, egész jól lefedett azzal a 11 ezer férőhellyel, amely a különböző hajléktalanszállókon és éjszakai menedékeken rendelkezésükre áll. Mi három telephelyünkön, hatféle ellátási formában, 55 alkalmazottal próbálunk segíteni, persze nem mindenki szociális munkás, van, aki a háttérben dolgozik. Naponta átlagosan háromszáznál több emberrel foglalkozunk a nappali melegedőinkben, ahol a legtöbb ellátottnak ételt is biztosítunk. Másik 300 főnek éjszakai elhelyezést is nyújtunk. A Szobi utcai intézményünkben folyamatos orvosi rendelés mellett napi 24 órás benntartózkodási lehetőséget és teljes ellátást kapnak a 66 fős lábadozó vendégei: a betegek normális körülmények között otthon, a saját ágyukban gyógyulnának – ugye a hajléktalanoknak ez nem adatik meg, ezért is van erre szükség.”

Varga Péter elmondta, hogy a rendelkezésre álló normatív hozzájárulás mellett a Közalapítvány működését, étkeztetési programját jelentős összeggel támogatja az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Adomány jellegű támogatásként a Magyar Élelmiszerbank Egyesület segítségével érkezik hozzájuk a kiosztott ételek zöme. Ennek köszönhetően a főételnek megfelelő konzervek mellett asztalra kerülhetnek jobb minőségű ételek, tejtermékek és magasabb vitamin tartalmú ételek, alkalmanként édességek is.

Honnan jön az élelmiszer?

Az Élelmiszerbank egy non-profit szervezet. Céljuk, hogy a Magyarországon felhalmozódó táplálékfelesleget eljuttassák a rászorulókhoz. Indulásuk óta több mint 33 ezer tonnányi élelmiszert osztottak szét, a szállítmányok értéke meghaladta az 12 milliárd forintot. Adományaik közel 500 civil szervezeten és önkormányzaton keresztül mintegy félmillió emberhez jutottak el.

Önkéntesek segítségével felkutatják a hipermarketekben és a gyárakban fölöslegessé vált, megsemmisítés előtt álló élelmiszereket, amelyek kereskedelmi forgalomba nem hozhatók, de minőségileg fogyaszthatók, majd eljuttatják a karitatív szervezetekhez és önkormányzatokhoz, akik ingyenesen szétosztják a rászorulók között. A Magyar Élelmiszerbank Egyesület közvetlenül nem segélyez magánszemélyeket.

A Teréz körút elején éldegélő házaspárt sokan ismerik. Egy bezárt bolt lépcsőin élnek, naphosszat ülnek „Élelmiszert is elfogadok, köszönöm.” tábla mögött. Aki villamossal vagy gyalog arra jár, már az utcakép részének tartja őket – nincs körülöttük szemét, nem hangoskodnak.

„Másfél éve lakunk itt, a férjem ott alszik szemben a padon” – mutat a járda túloldalán diszkréten, ülve szunyókáló férfira. „Miskolcról jöttünk föl Pestre, úgy gondoltuk, majd sátorban lakunk, de ez lett belőle. Itt élünk a bolt előtt, a tulajt sem zavarja, így betörni sem tudnak, ha egész nap őrizzük. A telet is itt húztuk ki, nem mentünk el szállóra. Hideg volt, persze, hogy hideg, de túl lehet élni, az idei tél amúgy sem volt vészes. Két fiam él a fővárosban, ők szükségszálláson vannak, de naponta beszélünk. Tisztálkodni tudunk, vannak a közelben melegedők. Enni kapunk ott, de az emberek is sok mindent hoznak, nem csak kaját – ezt a kék pokrócot egy hölgytől kaptuk, aki itt lakik a házban. Kukázni nem járunk, nem szorulunk rá, minket sokan megkedveltek, mert rendet tartunk magunk körül. Pizzát, szendvicset, menzai maradékot is kínálnak; mi megköszönjük és megesszük.”

A magyar hajléktalanok nagy hányada Budapesten él. A főváros lehetőségei vonzzák őket, sokan úgy gondolják, egy zsúfolt település számukra is boldogulást biztosít. Akik már utaztak repülőgéppel, talán ismerik az egyik legkreatívabb kukázót: a reptéri váró szabad zónájának szemeteseiből mazsolázik. Jól öltözött, kis táska van vele, rendkívül diszkréten dolgozik. A Liszt Ferenc reptér igazi aranybánya, bontatlan szendvicsek, üdítők, gyümölcsök kerülnek a kukába, hisz sok mindent úgysem lehet felvinni. Figyelve a kedves bajszos úr ténykedését, rendkívül hatékonynak tűnik – persze ahhoz, hogy ne tűnjön föl a biztonságiaknak, ápoltnak és visszafogottnak kell lennie. Már többször láttam, gyanítom, sikerül észrevétlennek maradnia.

Kukába nem nyúl, inkább kéreget Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Más sorsa van az egyik jó nevű cukrászda mellett kuporgó férfinak. Az arcát szinte sosem látni, csak a kezét nyújtja előre. Úgy tűnik, mindig ugyanaz a két ötforintos van benne. „Hiszek benne, hogy van innen felfelé is. Nem vagyok lehetőségek nélkül: fizetős szállóra kerülve könnyebb érvényesülni – ott rend van, tisztaság, úgy egyszerűbb elindulni munkát keresni. Most koldulással összejön az ételre, italra való, igaz, ma még semmi. Nem vagyok régóta hajléktalan, családi problémák, válás után kerültem ide – a tél egy részét hajléktalanszállón húztam le. Higgyék el, jobb nem bekerülni oda. Lopnak, de tetveket is lehet kapni. Oda nem szabad bemenni, csak ha muszáj. Azt hiszem, a túléléshez a betegségek elkerülése a legfontosabb: az utca megedzi az embert, sok mindenre ellenállóak leszünk.”

A lépcsőn kuporogva körbemutat, hihetetlenül kék szemében egy pillanatra megcsillan a villamos sárga fényfoltja. Nem egy reménytelen ember tekintete ez, ruhája sem a lepusztult, büdös gúnya, amit a sztereotípiák alapján várnánk. Ha mellettünk ülne a buszon vagy állna a sorban, nem látnánk semmi különöset. Így viszont mindenki a járda másik oldalán megy – a kinyújtott, kérő tenyér teszi?

„Ide járok a Kürt utcába enni. Nyolctól kilencig rendes reggelit adnak, például virslit vagy májkrémet, de a szalámi sem ritka. Én a kukába nem nyúlok bele, inkább kéregetek. Na jó, néha a csikket kiveszem...” – mondja, miközben elbúcsúzom.

Sokáig kellett sétálnom a mellékutcákban, míg találtam egy meghatározhatatlan korú nőt, aki jóízűen falatozott egy zöld kuka szélén. „Hagyjon engem békén, ez csak rám tartozik!” – mondta, majd a kezemben levő fényképezőgépre nézve hozzátette: „Eszébe ne jusson lefényképezni, nem vagyok én sztár!”

Pár perc óvatos beszélgetés után megenyhült: „Hát guberálok, na és... tudja, mi mindent kidobnak az emberek? A Körúton szinte érintetlen kebabok vannak a kukában, itt a házak között is mindenféle friss maradékokat találok. Az étteremből is kidobnak finomságokat – azt hiszi, nem eszek egészségeset? Reggel banánok voltak itt zacskóban, finomak, csak meg voltak barnulva. Vannak figyelmes népek: úgy teszik ki a boros flaskókat, hogy ha van benne maradék, nem öntik ki, meg dobálják. Leteszik ide, én egy kortynak is örülök. A telet külvárosban húztuk ki, az udvarlóm ügyes vidéki gyerek, még nyulat is fogott. Jól elvoltunk, ketten pont elfértünk a vityillóban, amit készített az akácosban. Sajnos onnan kitúrtak minket, úgyhogy bejöttünk a belvárosba. Itt a tavasz, most szép Budapest!”

Az idén 25 éves Magyar Máltai Szeretetszolgálat megkerülhetetlen és biztos pont, ha a hajléktalanok segítéséről van szó: megalakulásuk óta figyelemmel kísérik az utcán élőket. Romhányi Tamás szóvivő elmondta: „Alapelv, hogy az éhező ember bármelyik máltai intézményben kap enni – még a nem hajléktalan ellátó intézményekben is legalább egy vajas kenyeret adnak a rászorulóknak. Maga az ellátás sokféle, hiszen van népkonyhánk, nappali melegedőnk, éjjeli menedékhelyünk, átmeneti szállónk, lábadozónk, teajáratunk, és a rejtőzködő hajléktalan emberekhez kijáró utcai gondozó szolgálatunk. A népkonyhán napi egyszeri meleg ételt adunk, az átmeneti szállásokon és a lábadozókban napi háromszori étkezésre van lehetőség, a nappali melegedőkben szendvicset vagy zsíros kenyeret, az éjjeli menedékhelyeken hideg ételt adunk. A teajáratok leggyakrabban zsíros kenyeret vagy párizsis szendvicset visznek. Forró teát minden helyszínen és minden alkalommal adunk a hajléktalan embereknek.”

Idáig siklott félre az élet Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Megtudtuk, hogy a fővároson kívül hajléktalan ellátást működtetnek Veszprémben, Pécsett, Miskolcon, Kecskeméten, Szegeden, Sátoraljaújhelyen és Mezőkövesden is. Országosan 15 nappali melegedő és 11 éjjeli menedékhely várja a rászorulókat. A máltaiak számára is a tél volt a keményebb időszak: akkor Budapesten naponta 1500, míg vidéken 1200 alkalommal találkoztak szociális munkásaik hajléktalan emberekkel.

„A legalacsonyabb költséggel a naponta száz főt kiszolgáló budapesti teajárat működik, itt minden nap önkéntes középiskolások készítik és osztják ki a zsíros kenyereket, párizsis zsömléket és a teát – az adag ára nem éri el az 50 forintot sem. Ugyancsak önkéntesek készítik az ennivalót a Széll Kálmán téri melegedőben, ahol naponta 400 rászoruló étkezik. A kórházból elbocsátott vagy felügyeletre szoruló beteg hajléktalan emberek lábadozójában és az átmeneti szállókon viszont napi háromszori élelmet adunk, van olyan intézményünk, ahol így 1200 forintra is kijön egy-egy ember napi élelmezése.”

Példaértékű kezdeményezésként a fővárosi máltai intézmények szükségleteit saját – megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztató – pékségük fedezi, ami lényegesen gazdaságosabb, mintha vásárolnák a pékárut. Számos intézményük kap adományt a közelben működő bevásárlóközpontoktól és kisebb pékségektől, így az esti órákban vagy másnap reggel több helyen is kakaós csiga, croissant, sajtos, magos péksütemény kerül az asztalra. A Nyugati-pályaudvar bevezető vágányai melletti vagonokban létrehozott „vonatszálló” lakói időről időre az egyik elegáns budapesti szálloda konyháján megmaradt ételt kapják meg.

„A szervezett ételosztásokon részben vagy egészben felajánlásokból származó meleg ételt kínálunk. Idén eddig négy ilyen alkalom volt, a Batthyány téri intézményünk udvarán alkalmanként ezer főt láttunk vendégül – babgulyás, székely káposzta, paprikás krumpli volt a menü. Az utcán élő embereket ellátó mozgó orvosi rendelőnk – a betegeknek térítésmentesen kiadott gyógyszerek mellett – a téli időszakban C-vitamint oszt a rendelésen megjelenő hajléktalanoknak. Ezt az egyik gyártó speciálisan a Máltai Szeretetszolgálatnak készít el 600 milligrammos adagokban.”

Meglepően alacsony összegekről van szó, igaz? Néhány forint, egy kis adomány nagy segítség lehet egy rászorulónak. Tény: a berögződésektől nagyon nehéz szabadulni, de ha nyitva tartjuk a szemünket, hamar észrevenni, hogy értékes és érdekes emberek laknak az utcán is. Pár percre leülve melléjük, az ő tempójukban elidőzve, alulról nézve a várost, nagyon más világ rajzolódik ki, mint amit eddig megéltünk.