Magyarországon már az is kisebb csodaszámba megy, ha a hentes nem nézi teljesen hülyének a vásárlót, amikor a csirke előéletéről kérdezi, a különböző fajtájú vagy eredetű lábasjószágok vásárlásáról meg még álmodozni se nagyon érdemes. Pedig ezen a területen is elég nagy a változatosság.
Még a fine dining éttermesek által oly kedvelt francia bresse-i vagy a feketelábú csirke különlegessége is eltörpül a silkie-ként ismert, ázsiai származású fekete bőrű, húsú és csontú bantam fajta mellett.
Kívülről még nem is olyan feltűnő, a tolla többféle árnyalatú is lehet, a leglátványosabb a teljesen fekete változat, bár a kívül fehér is mutatós. A silkie-k tolla rendkívül selymes tapintású, jó természetűek, és állítólag remek háziállatok. Indiában, Kínában és Thaiföldön különösen népszerűek. Rendszeresen feltűnnek különböző szárnyasjószág-kiállításokon, olyanok is akadnak, akik házi kedvencként tartják, nem pedig haszonállatként.
Mivel ritkák és drágák, eleve nem nagyüzemi környezetben nevelik fel őket, hanem kisebb farmokon, szabadabb körülmények között, egészségesebben táplálva, így a húsuk zamatosabb, jobb ízű, mint a gyárban előállított csirkéké. De azért annak ellenére, hogy megkopasztva rendkívül furán néznek ki fekete bőrükkel, húsukkal és csontjaikkal, alapjában véve rendes csirkeízük van.
A beszerezésük itthon nyilván nem egyszerű, külföldön is főleg ázsiai húsboltokban kaphatók. Amerikában egyre keresettebbek, mivel a különleges látvány mellett etikusabbnak is minősülnek a nagyipari csirkéknél. Azért megfőzve, a tányérban nagyon furán néz ki, nem?