Az ételeket és a magyar pavilont tegnap kitárgyaltuk, de számomra az igazi meglepetést a virágzó ginkultúra jelentette. Az utóbbi év trendjeiből leszűrtük ugyan, hogy
a régi ital kezd új erőre kapni, és már nem csak koktélok kedvelt alapanyaga.
Azt azonban, hogy a fiatalos, divatos szakvásárt uralni tudja a színtelen párlat, nem gondoltuk volna.
Alig volt pár whisky, a török rakit meg csak a feminin Sandokanként tomboló srác miatt vettük észre. A sör- és ciderkínálatnak hamar a végére értünk, de bárhová fordultunk, előbb-utóbb kaptunk egy kupicácska kóstolót valamelyik ginből.
A gin klasszikus
égetett szesz, amelynek alapja – jobb esetben – tömény gabonaszesz.
Fő ízesítője a borókabogyó vagy annak ipari kivonata. Természetesen a tradicionális recepteknél számos egyéb fűszert is felhasználnak, hogy a végső aroma jellegzetes és szerethető legyen.
A magyar pálinkával szemben az ízt nem a cefre minősége és összetétele adja, hanem az, hogy a már kész, semleges ízű alkoholba beáztatják a növényeket, majd másodszor is lepárolják. Mostanra, a manufakturális viszonyok között termelteknél a többutas lepárlás és a blendelésnek nevezett utólagos bekeverés is elterjedt – ezzel állítják be a kívánt, végső ízt.
A töménységet, akárcsak a pálinkáknál, a legtöbbször utólag igazítják ki. Aki ad magára
Aki ad magára jelenleg Angliában, nem desztillált vízzel, hanem valami helyi forrásvízzel dolgozik
– sokan azt is kihangsúlyozták a kiállításon, hogy az alapszeszt biotanúsítvánnyal rendelkező gabonából készítették. (A gin alkoholtartalma az Európai Unióban legalább 37,5 százalék.)
Idehaza a bárokban leginkább London Dry Ginnel találkozhatunk – ez a legkevésbé aromás változat, nincs benne cukor és a borókán túli extra ízanyag. Otthonra sokan a Plymet veszik, ami kicsivel gazdagabb ízű, de szintén nincs felcukrozva. Az édes, de aromáiban visszafogott verzió az Old Tom, míg a Sloe a ginalapú kökénylikőrt jelöli – manapság már ezt is megbombázzák citrusokkal.
Természetesen nem csak az angolok készítenek borókás itókát. A szlovákok és csehek borovicskája is hasonló, az eljárás majdnem ugyanez, csak
arrafelé nagyon ritka az ilyen kézműves gondosság, mint Angliában
– a szlávok italai szegényesebbek, nagyon kevés olyat találni, ami nem ipari aromásítással készül.
A gasztrotörténészek szerint a gin a holland jeneverhez köthető – 400 éve hajóztak át vele, igaz, akkor még cseréppalackban árulták, és az alapját malátapárlat adta. Mára ez is megváltozott, hisz a hollandok is árpából főzik, és sokkal közelebb áll a tiszta vodkához, mint egy emberes ginhez.
Eredetileg ezt is gyógyszernek szánták – ha igaz a történet, egy holland orvos, Franz de le Boë (Franciscus Sylvius) találta fel az 1600-as évek közepén.
Megpróbáltak vele mindent kikúrálni a bubópestistől kezdve a köszvényig,
népszerűségét mégis az ízének és a bódító hatásának köszönheti.
„Mi történelmi ginház vagyunk” – mondta most is minden második kiállító. Aki nem ezt állította, az a kézműves erényeket hangsúlyozta. Mindkét marketingvokál reális, hiszen sokáig a házi kotyvasztása is engedélyezett volt: Angliában egykor
több mint 15 ezer helyen működtek jobb-rosszabb lepárlók
és kimérések.
Az áldatlan helyzet sokáig megmaradt – az 1700-as évek elején a szabályozási kísérlet utcai lázadásokhoz vezetett. Csak 1751-től sikerült olyan törvényt keresztülverekedni, ami szervezett kereskedelmi keretek közé szorította a lepárlást és annak adózását.
Mivel a borókabogyó leszüretelése nem túl hálás munka, gyakran terpentinnel hamisították a gint. Ez sokat rontott a megítélésén, a népszerűsége meg is kopott, a kikötői kocsmákban átvette a helyét a rum. A gyarmati világ hozta el a másodvirágzást –
a malária elleni keserű kinint sűrű tonik formájában vették magukhoz,
ami akkor még jóval erősebb volt a mai gyengécske bolti üdítőknél. (A jelenleg engedélyezett töménysége a toniknak 87 mg/l-es kininmennyiséget enged meg, de a legtöbb kommersz márka csak 30–35 mg-ot használ Az orvosi dózis ennek több mint tízszerese volt.)
A gin-tonik segítségével az előírt mennyiséget élvezetesen, kisebb adagokban vehették magukhoz. A boróka íze és a kinin aromája remekül működik együtt, így a véletlen folytán megszületett a világ legnépszerűbb koktélja, amelyet persze sok egyéb gines verzió követett. Mi például a magyar standon kínált Áldomás cékla-alma lé pohárkáit is felütöttük vele – a Tower Bridge mellett készülő organikus Kew gin tulajdonosa velünk együtt imádta: „Pokolba is,
ez jobb, mint a Bloody Mary!”
– kurjantotta az első korty után.
Aki követi a gasztronómiát, tisztában van vele, hogy rengeteg kajás-piás divat Londonból indul, nem véletlen hát, hogy
a most ott látható meredek felfutás a kontinenst is eléri hamarosan.
Feltehetjük a kérdést: mi okozza a most szemünk láttára meginduló harmadik népszerűségi hullámot?
A titok nyitja a kézművesség és a manufakturális élelmiszerek vagy éppen sörök modellje. Az utóbbi években ezeket csúcsra járatták, hisz a dinamikus városi fiatal,
aki nem ilyeneket vásárol, a divatkövető véleményvezérek táborából hamar kívül kerül.
Mivel a gin egy aránylag apró, kisüsti méretű lepárlóval is készíthető, sokan nekiálltak, hogy ebben teljesedjenek ki – a köztudatba való visszatolás pedig megtette a hatását, Londonban és a vidéki városokban sorra nyílnak a kisebb, egy-két főt foglalkoztató ginházak, amelyek a kész szeszt megvásárolva már csak a másodlagos, aromákat megteremtő lepárlással foglalkoznak.
Nincs panaszunk – vannak jó divatok, nem csak a rosszízű majmolás jut nekünk.
A sörnek is jót tett, hogy kicsit előtérbe került, a borókás ízekből is megérdemlünk jobbakat,
pláne, hogy olyan remek verziókat kóstoltunk már, mint a grépfrútos, mandarinos, vagy éppen gyógynövényekkel a keserűk irányába eltolt gin. Alig várjuk, hogy a London után itthon is megjelenjenek.