A hasmars nem viccel: ha őkelmére terelődik a szó, akkor az amúgy jópofa munkatársak sem hülyéskednek. Lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy nagyjából mindenki megpróbált kibújni a kihívás alól, a felszínre azonban csak olyan kifogások buggyantak, mint hogy: édes vagy, de nem szeretem a halat; kösz, most ebédeltem; bocs, de randim lesz meló után.
Hát jó. Ennek a cikknek a megírásával vártam néhány napot, nehogy a kórházban kelljen elolvasnom, de jelentem, mindannyian túléltük a kóstolót, és még csak flatulencia sem volt!
A dolog úgy kezdődött, hogy
találtam a spájzban egy 2006 decemberében, egy 2014 szeptemberében, és egy idén februárban lejárt sprotnikonzervet.
Nem az én spájzomban, ezt csak a jegyzőkönyv kedvéért mondom, viszont eszembe villant az alábbi kép: házibuli után ébredezünk, valaki bezárta az ajtót éjjel háromkor, és a kulcsot megitta egy rozéfröccsel, ami akkor még jó ötletnek tűnt. Éhesek vagyunk, semmi ennivaló nincsen a lakásban, csak egy kis maradék vermut, ami az ítéletnap eljövetelének megkérdőjelezhetetlen szimbóluma. Nézegetjük a kutyát, aztán a kutyakaját, méregetjük a tengerimalacot, de vannak még humanoid jellegű lények is a csapatban, akik nem engedik nyársra húzni Tádét.
Nincs mese, áttúrjuk a spájzt, de csak néhány lejárt halkonzervet találunk. Mi a teendő? Nem tudom a helyes választ,
lehet, hogy a Nébih munkatársai ennél a pontnál sikítórohamot kapnak, de mi megettük.
A konzerveket. Csak még előtte vásároltam hozzájuk néhány frisset: egy 2017 augusztusában, egy 2020 márciusában, és egy 2020 májusában lejárót, hogy ellenpontozzam a három rovott múltú szörnyet, amik néha mintha pislogtak is volna a szatyorban.
Óvatosan bontunk, mintha drága sörünk vagy ifjú menyasszonyunk volna, de a 12 éve gyártott sprotni sem szisszen, meg a 2020-as sem. Nem a klasszikus módszerekkel dolgozunk, ez nem vakteszt, mert hát jobb, ha minden – verőemberekkel lefogatott – önkéntes tudja, hogy éppen mit kóstol. Eleinte időrendben haladunk, a legöregebb konzervvel kezdve. Reménytelen műfaj, de ezek az én kollégáim rém komolyan veszik magukat:
A teteje kicsit oxidált, szárazabb, mint vártam volna.”
„Meg nem mondom neked, hogy hány éves, van egy aszfaltos íze.” „Kicsit megült az olaj, zömökebbek az ízek” – diktálták, miközben a kuveros fogást váltott rajtuk.
Valamilyen toxin felszabadulhatott kóstolás közben, mert egyik kispajtás odakacsint a másikra: „A Szigeten ezzel még be is csajoznék” – mondja, mire a másik okostojás ezt válaszolja:
Olyan a szaga, mint egy nejlontangának a harmadik nap környékén.”
És nem ittak semmit! Friss házas és értelmiségi kollégánk bőszen bólogat: „valóban, kicsit opálosabb az olaj, mint azt várhatnánk.” Gondolom, nem meglepő, hogy a terminológiára már bejelentkezett a Michelin-kalauz szerkesztősége.
A kontraszt kedvéért felbontjuk a legfrissebb sprotnit is, erről nagy lelkesen azt mondják az elmélyült ítészek, hogy „sokkal fényesebb”. „Ég és föld, ebben igazi a füstölt íz!” – lelkendezik az egyik, aztán újból kóstol, és hozzáteszi: „ha csak a régit (2006) kéne ennem, bírnám azt is.”
Ekkor még fiatalok és lelkesek, ezért hisznek maguknak,
miközben ilyesmiket mondanak: „a gerincén érezni, hogy öregebb, valahogy ropogósabb, mint az új.”
A második, 2014-ben lejárt tételnél egy emberként fanyalognak: „ennek rossz az íze, mintha a Rákos-patakban nevelkedett volna, vagy az Illatos úton, valami csatornában.” „Ránézésre is ronda.” Igazuk van, tényleg csúnya, de azért ilyen markáns különbségeket én nem veszek észre, pedig voltam diákként konyhásfiú egy agárdi étteremben, főszezon idején, úgyhogy sokat tapasztalt gourmet-nak számítok.
Friss ízlelőbimbókkal újabb kolléga csatlakozik a csapathoz, lendületesen magyaráz: „a 2006-ban lejárt teljesen rendben van. A 2014-ben kidobásra ítéltnek könnyedebb, frissebb (!) íze van, egyszersmind füstösebb, sósabb. A legújabb még füstösebb, de a 2014-es könnyedebbnek tűnt, mint ez.
Egyiknek sincsen avas íze!”
„Miért, kéne, hogy legyen?” – kérdezek vissza, de a kolléga a hírrovatnál dolgozik, nincs ideje a finomságokra.
A harmadik, 2016 februárjában lejárt tételnél már fáradnak a legények, pedig kétszersültet is kapnak a falatok között: „Ránézésre is pocsékabb, mint az előzőek, az állaga is rosszabb.
Ilyen gumifüstös. Érted, mintha egy gumitelepen füstölték volna.”
„Az első kettő (2006, 2014) volt a legjobb!”
Nem gondoltam volna az elején, de a jövő augusztusban lejáró sprotniról már cizelláltan fogalmaz a szofisztikált társaság: „gyönyörű, tigrismintájú az elrendezése (tényleg), de az íze olyan, mint amikor rongyot vagy vasúti talpfát égetnek.”
Nem tudom, hogy a kolléga mikor kóstolt talpfát, de hiszek neki, mert úgy csillog a szeme, mint a forradalmároké. „Maga a füstíz nem jó” – mondja a hírrovatos munkatárs, és igaza van, ezen a ponton már végképp kikristályosodik a két irány: vagy a hal állagával, vagy a füstösséggel, esetleg mindkettővel baj van, és akkor az olajról még nem is beszéltünk! Ez vagy szimplán rossz, vagy nagyon.
Nem is gondolná az ember, amikor otthon kinyit egy sprotnikonzervet, hogy néhány hasonlóval összeízlelve jönnek csak ki a durva részletek, pedig de. Ezen a ponton már bátrak a kartársak, mert ilyeneket mondanak: „ezek a halak mintha évekig áztak volna egy nagy hordóban feldolgozás előtt.”
És akkor kijön a konyhába a Nagy Öreg, az iszapszemű rája, aki egyszer tévedésből tavalyelőtt elmosolyogta magát, és ennyit mond:
„asszem, ezt sem kéne mindenkinek gyártania”. És akkor mindannyian megvilágosodunk, és kórusban állapítjuk meg: a sprotnikonzervek önmagukban is rosszak. És hát nehéz a rosszat összehasonlítani a rosszal.
„Talán pástétomnak, amikor markáns dolgokkal, borssal, mustárral próbálod elvenni az ízét, talán akkor jó lehet” – sóhajt egy ízlelőbimbó nélküli kolléga, és elropogtat egy hungarocellből készült, puffasztott rizsre hajazó izét, amit nyáron a Balatonnál simán ki lehetne adni szörfnek.
Fertőtlenítem a konyhát, már fél órája végeztünk a lakomával, szerintem már a szag sem rémes, amikor kijön egy kolléganő a konyhába. Próbálom pirospozsgás ministránsgyereknek álcázni magam, kis habos ingecském, füstölőm is van, és időnként megrázom a csengettyűmet, de átlát a szitán: „Grimm, miattad napokig az asztalomnál fogok ebédelni!”
A szokatlan teszten részt vevő kollégáinknak nem lett bajuk. Ennek ellenére nem javasoljuk, hogy bárki is utánuk csinálja.