A lelkes hobbiszakácsok is elfáradnak olykor. Főleg így, az ünnepek után. A magam részéről a szentestével lezártnak tekintettem az idei főzést – szerencsémre megtehettem.
Újévi fogadalom helyett egy óévit tettem: január elsejéig a konyhába kizárólag teát készíteni lépek be,
de tényleg semmilyen főzéssel kapcsolatos dolgot nem teszek, tehát lencsét sem áztatok. De most, egy nappal újév előtt mégis megmozdult bennem a hagyomány szele: csak jó lenne, ha január elsején
lencse kerülne az asztalra.
De mi lesz akkor a fogadalommal? Hiszen azt mégis be kellene áztatni egy éjszakára.
Alapvetően a pillanatnak élek – a konyhában is –, így a jó előre pácolást, áztatást igénylő alapanyagokat, ha lehet, kerülöm.
Éppen ezért van a kamrában vörös lencse is, ami áztatás nélkül is hamar puhára fő.
És ami még nagy előnye: kevésbé puffaszt.
Szeretem a török ízeket, a vörös lencséből készült leves kifejezetten jól tud esni a hidegebb évszakokban. Bár igazából nem is maga a vörös lencse íze a finom, az csupán egy jó bázis a másik két alapvető hozzávalóhoz.
A törökös vöröslencse-leves színe nem a lencsétől piros. Sőt, maga a lencse száraz állapotában sem vörös, hanem inkább sötét narancssárga, főzés után pedig teljesen kifakul, és mustárszínűvé válik. Ami az étel pirosas színét adja, az nem más, mint a paradicsom, különleges ízét pedig a menta.
Hozzávalók 4 főre:
Elkészítés: