1961. szeptember 19. éjjelén Betty és Barney Hill épp hazafelé autóztak egy több napos kirándulásról, mikor is a New Hampshire-i országút felett furcsa fényjelenségre lettek figyelmesek.
Először hulló csillagnak, majd repülőgépnek vélték, ám a különös jelenés követni kezdte az autójukat, rövid kergetőzést követően pedig be is érte őket. Barney és Betty feje felett egy hatalmas repülő csészealj lebegett.
Az ’57-es Chevrolet Bel Air rázkódni kezdett, az elektronikus eszközök megőrültek, a rádió össze-vissza kapcsolt a csatornák között. Betty a zajos káoszban még hallotta, ahogy a férje felkiált:
El fognak vinni bennünket!
Aztán egyszer csak csönd lett. Hillék egy sötét autóban találták magukat, több mint 50 kilométerre attól a helytől, ahol az égi jármű megjelent. Az eltelt kétórás idővel nem tudtak elszámolni, sőt semmire nem emlékeztek.
Másnap jelentették az esetet a légierőnek, ők pedig az ufójelenségekkel foglalkozó Kék Könyv projektnek, ebből azonban nem lett semmi (bár az azóta nyilvánosságra hozott jelentés szerint további két bejelentés is érkezett egy azonosítatlan repülő tárgyról azon az éjszakán, az egyik forrás ráadásul egy katonai radar volt).
Talán a házaspár sem foglalkozott volna az egésszel, ha Bettyt nem gyötrik szörnyű rémálmok, Barney pedig nem válik egyre zárkózottabbá.
Két nehéz év kellett ahhoz, hogy orvosi segítséget kérjenek. Végül Dr. Benjamin Simon pszichiáter regressziós hipnózist alkalmazva hozta felszínre a szeptemberi éjszaka elnyomott, sokkoló emlékképeit, amik ráadásul a házaspár mindkét tagja esetében meggyőző egyezéseket mutattak.
Az 1964-es hipnózissorozat kiderítette:
Hilléket egy idegen űrhajó vitte magával, a földönkívüliek pedig orvosi vizsgálatokat végeztek rajtuk.
Betty még egy csillagtérképet is látott, amin a lények vezetője megmutatta neki, honnan jött a csészealj. Bár az idegenek azt ígérték, hogy a nő kézzel fogható bizonyítékot is magával vihet a Földre, később ezt megvitatták, és úgy döntöttek, inkább törlik a házaspár emlékezetét.
Persze a cudar ET-k nem számoltak az emberi tudatalatti fantasztikus képességeivel, így a Hill család elrablása világra szóló szenzáció lett, amit később megannyi hasonló történet követett.
Ez az eset vált az ufóelrablások prototípusává. A klasszikus forgatókönyv része az elveszett idő, a bizarr orvosi vizsgálatok, a kiesett emlékek, valamint a fizikai bizonyítékok teljes hiánya. Bár azt hinnénk, kevés ilyen történet kering odakint, valójában nagyon is sokan állítják, hogy átéltek elrablást - vagy,
ahogy a magyarországi ufóközösségben nevezik, eltérítés.
Egyeseket nem az útról, hanem a hálószobából, a hátsó kertből, esetleg a kanapéról vittek el. Vannak, akik gyermekkoruk óta rendszeresen átélik az elrablást, mások pedig azt sem tudják, hogy áldozatokká váltak, mert mindent elfelejtettek. Néha különös sebhelyek maradnak az eltérítettek testén, ezek mögött pedig akár apró implantátumok is rejtőzhetnek.
A beszámolók tehát az ismert toposzokon túl elég változatosak lehetnek, ez részben hosszú történelmüknek is köszönhető. És bár a legtöbben hajlamosak egy legyintéssel elintézni a témát, a tény, miszerint rengeteg ember él át vélt vagy valós elrablásokat, majd válik áldozatává egy hosszú, néha kiheverhetetlen sokkélménynek, kicsit mélyebb utánagondolást érdemel.
Hillék elrablásából John G. Fuller írt bestsellert The Interrupted Journey, azaz "A félbeszakadt utazás" címmel. Az 1966-ban kiadott, és azóta is folyton újranyomott kötet alaptétele az ufóirodalomnak. A szkeptikusok szerint azonban több ponton túloz, és számtalan fontos részlet felett siklik el.
Ilyen, hogy
az eltérítés és a hipnózis között több mint két év telt el,
mialatt Betty Hill folyamatos álomnaplót vezetett. Ebben minden ismert részlet feltűnik, és mivel Barney-val is megosztotta a történeteit, minden bizonnyal a férje is ezeket élte újra a hipnózis alkalmával.
Továbbá az egybehangzó beszámolók meséje sem teljesen igaz: Betty eleinte emberszerű, fekete hajú kis törpékről beszélt, és csak az után számolt be szürke, nagyszemű idegenekről, hogy Barney hipnózisban így írta le a lényeket.
Bár Fuller könyvében Dr. Simon mint megerősítő vélemény szerepel, valójában a bostoni pszichiáternek is feltűntek az említett furcsaságok. Megállapította, hogy úgynevezett
hamis emlékekről van szó:
Betty elmesélte a különös rémálmait Barney-nak, a középkorú, fekete férfi pedig az őket ért rasszista támadások analógiájaként élte újra azokat.
Ja, hogy nem említettem?
Betty fehér volt, Barney pedig fekete, és ez az amerikai aranykorban (’50-'60-as évek) sokaknak nem tetszett.
A doki persze Hillékkel is közölte a diagnózist, akik fel voltak háborodva. Állították, hogy
a bőrszínük miatt nem érte őket komolyabb inzultus,
élték a középosztály kényelmes életét, és a családjaik is elfogadták őket. Simon ennek ellenére biztos volt a dolgában. Legutóbb 2015 decemberében került nyilvánosságra egy halom olyan dokumentum, amiben az orvos kifejti földközeli álláspontját.
"Nem történt elrablás, egyszerűen Betty álmai ismétlődtek meg, amik eredetileg pont az észlelés éjjelén kezdődtek" - zárta rövidre Dr. Simon.
Azok a fránya zéták!
Betty a The Interrupted Journeyben publikált csillagtérképét egy amerikai tanárnő, Marjorie Fish vetette elemzés alá. Arra jutott, hogy az idegenek a Zeta Reticuli csillagrendszerből jöttek – ez az a hely, ahonnét Bob Lazar szerint az amerikai hadsereg titkos ufói is származnak. Fish eredményei a csillagász körökben elismert Astronomy című havilaphoz is eljutottak. A szerkesztők, bár korábban elvből nem foglalkoztak az ufótémával, betették Fish „megfejtett" térképét a lapba, és arra biztatták a szakértőket, hogy véleményezzék. Ahogy az várható volt, a térkép megosztotta a csillagászokat: egyesek teljesen véletlenszerű egyezésnek, mások viszonylag pontos lenyomatnak vélték, megint mások pedig alternatív magyarázatokat, más-más csillagrendszereket dobtak be a vitakalapba. Érdemes megemlíteni azonban, hogy Betty Hill elmondása szerint egy 3D-s hologramot látott, azt próbálta papíron lerajzolni, kétdimenzióban, ráadásul fejből. Mindez pedig a szkeptikusok szerint eleve lehetetlenné teszi a helyszín azonosítását, hisz még ha meg is történt az eltérítés, a nő emlékei könnyen eltorzulhattak.
Akár hamis emlékek voltak Hillék fejében, akár nem, tény: az eltérítésekről szóló történetek megszaporodtak a ’70-es években, és akad pár, amiket nehéz egykönnyen megmagyarázni.
Ilyen például az 1976-os Allagash-i eset.
Négy művészsulis fiatal kempingezni indult. Az éjszakai horgászat során fura fényeket vettek észre az égen. Bumm, pár pillanattal később mindannyian a sátraiknál találták magukat, ahol a korábban még élénk tábortűz rég kialudt. Az elveszett időre ezúttal is a hipnózis jelentett megoldást: a fiatalok egymástól eltérően is nagyon hasonló történetet meséltek arról,
hogyan vitték fel őket az idegenek egy űrhajóra, majd végeztek rajtuk mindenféle kísérleteket.
Vagy ott van az 1975-ben eltérített favágó, Travis Walton esete: a férfi és két kollégája egy tisztáson lebegő, aranyszín ufót fedezett fel, Travis pedig a társai figyelmeztetései ellenére odarohant megvizsgálni a tárgyat. Ekkor egy hatalmas fénycsóva elvakította a többi favágót, Waltonnak és a csészealjnak pedig nyoma veszett.
A 22 éves Travist napokon át keresték, mindhiába. Öt nappal később került elő, de semmire sem emlékezett. Ismét jött a hipnózis, a sok furcsa válasz, a többszöri sikeres poligráfteszt, na meg persze két sikeres könyv, hisz az eltérítetteknek is meg kell élniük valamiből.
És a sort még folytathatnánk...
Persze ahogy a legtöbb ufójelenséget, az eltérítéseket sem veszi komolyan a tudományos közvélemény, csak pár neves szakértő hajlandó foglalkozni velük. Közéjük tartozott a már elhunyt Dr. J. Allen Hynek fizikus, csillagász, és úgy általában legendás tudós. Bár eleinte ő is szkeptikus volt, később változott a véleménye, mi több, tudományos nézőpontból igyekezett keretet adni a jelenségeknek.
Az ő nevéhez fűződik többek között a találkozásokat rendszerbe foglaló Hynek-skála is.
Eleinte csak a fenti három pont létezett, mára zonban a skála kibővült:
"Ha vannak évmilliók óta létező csillagok,
lehetnek évmilliók óta létező civilizációk is
- mondta Hynek, rámutatva, hogy az idegenek gondolkodása és tettei csak a 20. századi elme számára tűnnek illogikusnak.
Mert bizony annak tűnnek. Ahhoz, hogy egy idegen űrhajó eljöjjön a Földre, rengeteg energia kell, nem beszélve a roppant hosszú utazással töltött időről. Stephen Hawking, aki meg van győződve a nagy űrjáró szupercivilizációk létéről, teljesen elveti az ufótémát.
Miért csak diliseket meg fura szerzeteket látogatnak meg az ufók?
- tette fel a költői kérdést 2012-ben.
Úgy érvelt, hogy a fejlett idegenek már csak azért is biztosan nagyon távol vannak tőlünk, mert pár száz fényévnyi sugarú körön belül régen fognunk kellett volna a rádiójeleiket. Ez azonban nem történt meg, az ET-k tehát túl messze vannak egy-egy földi kiránduláshoz.
Hawking és a konteók
Stephen Hawking nem csak az ufókról fejti ki véleményét, hanem a velük kapcsolatos kormányösszeesküvésekről is. Szerinte ezek nem túl hiteles elképzelések, mert amennyiben a világ nagyhatalmai valóban birtokolnak földönkívüli technológiát, teljesen feleslegesen tartják titokban, elvégre nem lépnek előre vele a haditechnikai versenyben. Bob Lazar állításai szerint az amerikaiak már feladták a csészealjak visszafejtését, mert egyszerűen nem értik azok működési elvét. Hawking válasza erre az, hogy amennyiben ez így van, illogikus, hogy nem hozzák nyilvánosságra mindezt, hiszen akkor a világ tudósai talán segíthetnék a folyamatot. Továbbá azt sem tartja meggyőzőnek, hogy a kormányok ennyire sokáig és ilyen jól képesek lennének titokban tartani az ufókat, miközben a közvélemény és a kultúra már rég elfogadta őket. „Ha tényleg eltitkolják az idegeneket, a kormányok jobb munkát végeznek ezen a téren, mint bármi másban" - jegyezte meg kissé csípősen korunk legnépszerűbb tudósa.
A tudósok számára ez a gondolatmenet ássa alá az eltérítéseket is.
Tegyük fel, hogy a földönkívüliek képesek idáig utazni. Azt is képzeljük el, hogy a sok szemtanú legalább egy kis része igazat mond, azaz valóban vannak emberek, akiket elraboltak az idegenek.
Na mármost, egy szuperfejlett civilizáció minden bizonnyal képzett űrhajósai valóban arra pazarolnák ezt a sok-sok energiát és időt, hogy mindenféle szerencsétleneket raboljanak el, megkínozzák őket, majd ügyefogyott módon töröljék az emlékezetüket, de csak épp annyira, hogy az később egy egyszerű eljárás útján felidézhetővé váljon?
Elég ellentmondásos elképzelés.
Erre a paradoxonra ad meglepő választ Dr. David M. Jacobs, a Temple University történész adjunktusa. Jacobs hosszú éveket töltött az eltérítettek felkutatásával, meginterjúvolásával. Több könyvet is írt a témában, konklúziója pedig, hogy
az idegenek szép lassan elfoglalják a Földet.
Jacobs elmélete szerint az elrablások célja egy hibrid ember-idegen faj kifejlesztése, ami idővel átveszi a hatalmat a bolygón. És bár ez kissé meredeken hangzik, jobban belegondolva logikus terjeszkedési folyamatnak tűnik. A különböző planéták ökoszisztémája veszélyes lehet a megszállóknak, így ha nem sietős a rabiga, a hibridek előállítása jó ötlet.
A kis szürkék is csupán végrehajtó mutánsok,
a galaktikus birodalmat imádkozó sáskákra hasonlító, rovarszerű idegenek irányítják.
Ezt a hipotézist persze alá is kéne támasztani, Jacobs azonban csak beszámolókat tud felmutatni, ezek pedig egytől-egyig nélkülözik a tárgyi bizonyítékokat. Sőt könnyen manipulálhatók, elvégre a hipnózis során lehetőség adódik beültetett emlék létrehozására is.
Ennek ellenére érdemes megjegyezni, hogy a doki metodológiáját, noha érte szakmai kritika, teljesen aláásni soha nem sikerült.
Akárcsak a fekete ruhások esetében, az eltérítésekre is van olyan tudományos válasz, ami nem hazudtolja meg az élményt átélő személyt, de azért a viszonylag hihető intervallumban marad.
Eszerint az elrablások mögött az alvásparalízis áll. Erről a jelenségről már átfogóan írtunk az Origón, így most csak röviden vázolom fel. Egy ritka alvászavarról van szó, ami során az alany arra ébred, hogy csak az elméje tért magához az alvásból, a teste még nem.
Ennél fogva ébren álmodik, miközben képtelen megmozdulni.
A szokatlan helyzet feldolgozását az agy sokkoló képekkel teszi még nehezebbé. Az alvásparalízis során árnyékembereket, mindenféle szörnyeket, halott szeretteinket láthatjuk, sőt akár idegeneket is. Mivel pedig a kis szürkék már beleégtek a kollektív tudatalattiba, jellemzően ezeket a karaktereket rajzolja ki az elme.
Az egyetlen bizonyíték
Talán meglepő lesz, de az ufóelrablások egyik legszilárdabb bizonyítéka pont egy magyar eltérítettől származik. Bakó László állítása szerint 1974-ben élt át egy elrablást, majd reggel az ágya mellett egy furcsa fémrudacskát talált. A tárgyat megvizsgáltatta, és kiderült, hogy közel százszázalékos magnéziumból készült. Ez akkoriban szinte lehetetlen technikai eljárásokat követelt volna meg a Földön, és még ma sem valószínű, hogy bárki vállalkozna rá, mert körülményes és drága folyamat lenne létrehozni a rudacskát. Egy bibi van mindössze: Bakó a legenda szerint beleőrült az eltérítésbe, a rudacskát pedig apró darabokra vágta, majd szétszórta. Ma már csak egy-egy apró eleme létezik, ezekről az RTL Klub Fókusz című műsora foglalkozott utoljára 2015-ben. Bakót azonban már a tévések sem tudták megszólaltatni.
Az alvásparalízis idővel véget ér, az alany visszaalszik, reggel pedig lehet, hogy alig emlékszik valamire. Később azonban, a regressziós hipnózis hatására, mint hamis emlék, újra a felszínre törhet a lázálom.
A pszichológiai jelenség elméletét támasztja alá az a 2011-ben folytatott kutatás is, amit a Kaliforniai Egyetemen végeztek. Az éber álmokkal is foglalkozó tanszéken 20 főt vetettek alá vizsgálatnak, az eredmények pedig teljesen egyértelműek:
akár spontán éber álmok is okozhatnak eltérítésélményt.
Sőt ezek az álmok vagy rémálmok akár elnyomott emlékek torzult, kulturális nyomokat követő maradványai is lehetnek.
Erről szól az INCAE Business School és a Harvard Egyetem pszichológusának, Susan Clancynek 2005-ben kiadott könyve, az Abducted: How People Come to Believe They Were Kidnapped by Aliens (vagyis "Elrabolva: Hogy hihetik az emberek, hogy idegenek rabolták el őket"). A kötet sokakat felháborított, köztük azokat azt eltérítetteket, akiket Clancy meginterjúvolt.
Apró adalék, hogy Clancy az ufóinváziós történész, Jacobs egyik legfőbb kritikusa.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy akárcsak a fekete ruhások, az emberrabló idegenek is részévé váltak a 20. századi mitológiának.
Terry Matheson, a University of Saskatchewan irodalomprofesszora Alien Abductions: Creating a Modern Phenomenon ("Idegen elrablás: Egy modern jelenség megalkotása") című 1998-as könyve a régi legendák és a földönkívüli emberrablók történetei között keres és talál számtalan párhuzamot, rámutatva, hogy
az emberiség fejlődése egyre veszedelmesebb szörnyetegeket szabadít rá a folklórra.
Matheson szerint a tehetetlen áldozatokon mindenféle beteges kísérleteket végző idegenek sztorija azt a kollektív félelmet önti vizuális formába, amit a technológia emberi életre gyakorolt, egyre nagyobb hatása vált ki a fejlett országok lakosságából. Eredetük pedig minden bizonnyal a hidegháborús paranoia időszakára vezethető vissza, amikor is minden amerikai az eget kémlelte, a mozik pedig tele voltak megszálló földönkívüliekről szóló, B-kategóriás sci-fikkel.
Összefoglalva: a tudomány képviselői jórészt mítosznak,
az emberi elme játékának tartják az eltérítés jelenségét,
ezzel kerülve meg, hogy nettó hazudozónak állítsanak be sok, az élményeikről már így sem szívesen beszélő tanút.
Fontos tisztázni viszont, hogy az eltérítés valóságos vagy hamis volta tulajdonképpen csak a külső szemlélők számára fontos kérdés. Azok ugyanis, akik átélik ezt az élményt, gyakran a frontról visszatérő katonáknál tapasztalható poszttraumatikus stresszszindróma tüneteit produkálják.
Rémálmok gyötrik őket, alvászavaraik vannak, depresszióval küzdenek, szoronganak és félnek.
Ráadásul a társadalommal is meg kell birkózzanak, elvégre nem sokan tudnak mit kezdeni az ufóelrablásos történetekkel. Nem csoda, hogy külön erre a problémakörre fókuszáló segítőcsoportok működnek világszerte. Az eltérítés okozta sokk után nagyon nehéz tovább lépni, ezen pedig ezer tudományos vizsgálat vagy ufószakértői vélemény sem változtathat.
A Hill házaspár élete sem volt ugyanolyan többé.
Barney rosszul viselte a népszerűséget, nyolc évvel az elrablás után, 1969-ben agyvérzésben elhunyt. Betty 2004-ben halt meg rákban, 85 éves volt.
Egész özvegykorát az ufóknak szentelte, könyvet írt, fellépésekre járt, és azoknak próbált segíteni, akik hozzá hasonló élményeket tapasztaltak. Mivel szociális munkásként dolgozott korábban, ez nem esett nehezére.
Az idegen elrablóinak is megbocsátott. Mint írta: "Sose félj, nem akarnak rosszat.
Ha le akartak volna igázni bennünket, már rég nem lennénk itt.