Közel 40 év a Szezám utcában

A múlt héten, 91 éves korában hunyt el a Szezám utca báb- és jelmeztervezője, Kermit Love. Mondhatnánk, hogy halálával véget ért egy korszak, de az általa kitanított bábosok bizonyára továbbviszik munkáját. Nehéz örökségről van szó, hisz a Szezám utca augusztusban már a 39. évadját kezdi, indulása óta pedig száznál is több Emmy-díjat zsebelt be - és akkor még nem is beszéltünk jelentős társadalmi hatásáról, arról az oktató-nevelő munkáról, amit a mai napig kifejt a gyermekek körében.

Toleranciából jelest érdemelnek a szörnyek

A Szezám utca eddigi 38 éve alatt nemigen volt olyan báb vagy ember, akivel ne barátkoztak volna meg a lakók, így nem csak szórakoztatásból, oktatásból, de toleranciából is jelest érdemelnek: még Kukalakó Oszkárnak is megvan a helye a csapatban, pedig nem éppen az a tisztes polgár, és különben is állandóan morcos, csak azokat a dolgokat szereti, amiket mindenki más utál, és fordítva - rajong például a sötét, borús napokért, de ki nem állhatja a tündibündi kisállatokat.

A békés egymás mellett élés ráadásul nem csak a történeten belül jelenik meg, de határozott iránymutatással szeretne szolgálni a tévénéző gyerekek, közvetve pedig az egész társadalom számára is. A Szezám utcá-ban éppen ezért mindenféle figura szerepel: Linda személyében náluk jelent meg például az amerikai televíziózás első süket karaktere, de az afroamerikai Roosevelt Franklinnel vagy az Egyesült Államok nagyszámú spanyol közösségét képviselő Rositával is találkozhatunk a történetek során. Utóbbi egyébként a mexikói változatban, a Plaza Sésamo-ban szerepelt először, innen vette át az eredeti produkció.

Kukalakó Oszkár Glenn Close-zal is jóban van

A Szezám utcá-nak ugyanis vannak regionális változatai is, melynek bábjai az adott ország kultúráját tükrözik. Ezeknek a műsoroknak jó része szintén lelkesen hirdeti a toleranciát: az új-zélandi verzió például Korero Maori, azaz Beszéljünk maori nyelven című szegmenseket is tartalmaz, melyek az őslakosok nyelvébe vezetik be az ifjú nézőket. Természetesen Kanadában is megvannak a francia nyelvű részek, az izraeli Szezám utca, a Rechov Sumsum pedig a zsidó kultúrát terjeszti, többek között Itzhak Perlman hegedűművész közreműködésével.

A társadalmi problémák ábrázolásában ennél is messzebbre ment a dél-afrikai verzió, a Takalini Sesame, melynek producerei azt találták ki 2002-ben, hogy a műsorban bemutatnak egy HIV-fertőzött bábut. Persze ennek másféle társadalmi célja is volt, hisz ezzel felhívhatták a figyelmet a gyerekek körében is egyre terjedő AIDS-re és annak veszélyeire - az amerikai munkatársak készséggel rábólintottak az ötletre, sőt jelezték, hogy ők is elgondolkodnak egy hasonló megoldáson.

Halálról igen, válásról nem lehet beszélni

Ezek után nem meglepő, hogy amikor a Szezám utca egyik lakóját, Mr. Hoopert alakító Will Lee elhunyt, nem kerestek a helyére másik színészt, halálát inkább beleírták a történetbe. Nagymadár (aki mindig Mr. Loopernek hívta szomszédját, vagy valamilyen más rímmel helyettesítette annak nevét) és a többiek pedig meggyászolták, elbeszélgettek a halál természetéről, és arról, hogy milyen érzés, amikor elveszítjük egy szerettünket.

Az epizód megírásában természetesen gyermekpszichológus is segédkezett, így sikerült kikerülni bizonyos csapdákat: nem mondták például, hogy Mr. Hooper kórházban halt meg, nehogy a gyerekek aztán féljenek kórházba menni. Az ilyesféle buktatókra amúgy is figyeltek a sorozatban: Snuffleupagus, a mamut kezdetben mindig csak Nagymadárral találkozott a Szezám utcá-ban, így a többiek el sem hitték, hogy létezik. A mamut aztán egyszer csak megjelent a szomszédok előtt is, mert az alkotók úgy érezték, rossz üzenetet közvetít, hogy senki nem hisz Nagymadárnak, hiába bizonygatja az igazát.

A mamut mindig elkerüli a többieket:

Hogy a gyerekek személyisége, pontosabban annak fejlődése mindennél fontosabb volt a készítők számára, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ennek érdekében még saját "gyermekeiket" is készek voltak feláldozni: ha arról volt szó, minden további nélkül kivettek egy-egy bábut a műsorból. A Szezám utcá-ban lakott például egy ideig a Don Music nevű zongorista, aki a darab végén mindig beleverte a fejét hangszerébe - mikor az otthon gyakorló gyerekek elkezdték ezt utánozni, a zenésznek mennie kellett.

Hasonló okok miatt távozott a már említett afroamerikai bábu, Roosevelt Franklin is, aki pedig igen fontos szerepet kapott a történetekben. Okos, de neveletlen gyerek volt, aki sok időt töltött iskolai büntetésben - az alkotók egy idő után ráébredtek, hogy ezzel a képpel csak a feketékről kialakult sztereotípiákat erősítik: a bábu alapvető személyiségjegyeit azonban nem kívánták megváltoztatni, ezért inkább kiírták a sorozatból.

Roosevelt Franklin az ábécét énekli:

A hosszú évtizedek során talán csak egyetlen téma volt, amit nem sikerült beépíteni a műsorba, ez pedig a válás. Ehhez a problémához sehogy sem tudtak megfelelően nyúlni az alkotók, akármilyen finoman is próbálták, a tesztvetítéseken mindig kiakadtak a gyerekek, attól kezdtek félni, hogy az ő szüleik is el fognak válni.

A Szezám utca azonban eme kis foghíj ellenére is máig a legkomplexebb oktatóműsornak számít, amelyet idáig körülbelül 120 országban vetítettek, és még további 30, a mexikóihoz vagy a dél-afrikaihoz hasonló, helyi verziót készítettek belőle.