Keresztes Ildikó: Iszonyú sok kudarcom volt, de itt vagyok

Vágólapra másolva!

Ha valaki nem tudja megsiratni, meghatni, meghökkenteni a színpadon, ha nem látja benne a szexi férfit vagy a nőt, akkor az számára langyos produkció. Sok kudarcot élt át, első lemeze szerinte tíz évvel azután jelent meg, hogy optimális lett volna. Néha érzi, hogy túlvállalta magát, jövőre tart pihenőt is – de addig még pátyolgatja és felrázza a Star Academy énekeseit.

Kalmár Csaba

Vágólapra másolva!

média show tévé Keresztes Ildikó

Milyen volt a napja?

Elindult a színházi évad, próbák vannak, ezeken is részt kell vennem, ráadásul négy hete nem tudok kikecmeregni egy felső légúti betegségből. Egész évben csak dolgoztam, a szervezetem pedig jelez, bosszút áll rajtam, így két antibiotikumkúra is kell ahhoz, hogy felgyógyuljak. Nehéz időszak ez, ráadásul napi szinten járok be az akadémiára, miközben magammal is küzdöttem. Volt, hogy félhalottként jöttem be, hogy segítsek a fiataloknak.

Húzós volt a nyár?

A nyár nagyon zsúfolt volt. Csodálatos volt részt venni a Szegedi Szabadtéri Játékokon, de még van három előadás a Drakula utolsó táncából is, a Müpában. Megint Novák Petivel dolgom, aki 1999-ben már írt szöveget az első lemezemre: régi barátság ez, nagyon kedveljük egymást. Novák is benne van a színházban és a rock and rollban, mint én: de most mint színész a színésszel dolgozunk.

Szeptember 29-én jön ki az új albumom,

sok szép dallal, november 29-én meg lesz a Müpában lemezbemutató koncert, nagy szimfonikus zenekarral kiegészülve. Varga Miklós és Takács Nikolas lesznek a vendégeim: amikor elkezdtem a pályát, Varga Miki egy rockisten volt számomra, Nikolas pedig a mentoráltam volt egykor. Mindkettő teljesen más műfajt képvisel, és ettől is lesz izgalmas a dolog.

Otthon, Marosvásárhelyen is fellépett?

Erdélyben sokat játszottunk a nyáron, több városban: ezek az utak feltöltöttek, de közben le is merültem. Nagy elhatározásom, hogy a jövő évem ne csak a munkáról szóljon – noha épp a munka a szenvedélyem. Ötven elmúltam, nem állhat csak ebből az életem... hiszen nem jutok el néha egy-egy előadásra, koncertre, mert dolgom van, a családomra sem jut elég idő, jóformán húsz éve nem láttam az unokatestvéreimet Erdélyben. Kicsit lelkiismeret-furdalásom van édesapám családja felé.

Attól tartanak a folyton pörgő zenészek, színészek, műsorvezetők, hogy pár hónapos kihagyás után elfelejti őket a közönség?

Nincs ilyen bennem, én ettől nem tartok. Viszont hebrencs vagyok, nagyon sok mindent elvállalok, de aztán meg amatörizmus lenne visszalépni, pedig néha érzem, hogy túlvállaltam magam. A mostani húszévesek simán lemondanak egy-egy bulit, nekem ilyen nagyon ritkán van. Nyomja az én lelkemet is, ha le kell mondanom egy fellépést, de asztmásként rekedtre köhögtem magam, nincs mit tenni ilyenkor.

Volt szó Erdélyről: választhatott, hogy Magyarországra települ-e?

1982-ben jöttem, édesanyám második házassága révén. Az ő döntése volt, férjhez ment, apukám pedig kinn maradt, új családot alapított. Nem volt döntési opcióm, nem kérdeztek meg, kiskorú voltam. Ötéves koromban váltak el a szüleim, kötelességem volt követni anyámat – ilyen szempontból jól nevelt gyerek voltam. Van kinn egy tüneményes mostohaanyám, egy féltestvérem, nagyon jó lett a kapcsolatunk. Régen nem nagyon volt viszony, de már felnőtt, megnősült, most kezdünk igazi testvérek lenni.

A színpad, a színészet, a zene mennyire volt családilag kódolva?

Apám és anyám egy amatőr színjátszó társulatban ismerkedtek meg, az anyai nagyapám unokatestvére pedig Lukács Mária, a kolozsvári opera balerinája volt. Egy Levente nevű barátom irányított a zene felé, mert akkoriban én sportolóként éltem, az edzések és a versenyek érdekeltek.

Nem jártam bulizni, csak edzőtáborok léteztek.

A többi lány már fiúzott, moziba járt, én legfeljebb a színházba szöktem be a barátnőmmel, még akkor is, ha nem volt már jegy. Még a hollywoodi dívákat, a nagy sztárokat csodáltam, álomvilágban éltem. Azt éreztem, hogy ott lenne a helyem, nem a hétköznapi életben.

Az ismertségért régen évekig küzdöttek a zenészek, a mostani garnitúrának kimarad jó pár fázis, egyből kapnak énektartást, stylistot, címlapot. Jó ez így?

Meg tudnám mutatni a Podmaniczky utcai pincét, ahol a Rózsaszín Bombázókkal próbáltunk, hát ott elszörnyedtem egy kissé. A tehetségkutatós fiataloknak tényleg kimarad pár lépcsőfok, a demókazetta elkészítése, a többéves kínlódás, a nincstelenség, satöbbi, ami nekünk jutott. Viszont ha az omegás Benkő Laciékat hallgatom, akkor kiderül, hogy

nekik is más nehézségeik voltak, nekünk is.

Amikor én feltűntem, ilyen hanggal, mint az enyém, nem is nagyon volt énekesnő itthon. Most viszont rengeteg fiatal énekel jól, a sok hangból kiemelkedni pedig nehéz. Óriási reklámot, indulási csomagot kapnak: hol volt nekünk stylist, fodrász, menedzser, turnészervező, sofőr, píáros? Még öt éve is, ha megérkeztünk valahová Szulák Andival, akkor vittük magunkkal a ruhás zsákot. Nem úgy volt, mint most, hogy bejön a húszéves énekes, és ötfős csapat sürög-forog mellette...

De kevesen maradnak meg, nem?

Épp ezért is van, hogy sokan feltűnnek, majd eltűnnek, mert nem küzdöttek meg éveken át az álmukért. Annál érdekesebb viszont, hogy az anyaméh melege után hogyan képes érvényesülni egy tehetségkutatós, amikor magára marad. Talál-e olyan szerzőtársakat, akik olyan szöveget írnak, amivel át tud adni valamit magából?

Nekik se könnyű.

De közben ott a régi, hagyományos módszer, zenei pálya is, ami évekkel hosszabb, de ott jobban meg is tanulják a szakmát. A Star Academyben igaz, azért elég komplex és erős csomagot kapnak, de egy a lényeg: a művészi pályára születni kell, nem elég a szép hangszín.

Mi kell még?

Sok minden kell hozzá: a személyiség, a kinézet, hogy bírja idegileg, legyen alázatos, ha leverik háromszor, álljon fel negyedszer is. Nekem is iszonyú sok kudarcom volt, de itt vagyok. Pont tíz évvel később jelent meg az első lemezem, mint kellett volna. Ha nem 1999-ben, hanem jóval korábban adják ki, más lett volna minden, és

nem kellett volna várnom a tévés tehetségkutatókra

az országos ismertségért. Ott sokan láttak, népszerű lettem, lényegesen megugrott az ismertségem. Sokan utánanéztek, hogy mit is csinál ez a nő: ja, hogy énekes, ja, színházban is játszik? Ezt kérdezgették, majd eljöttek megnézni.

Más lett volna, ha kap egy menedzsert fiatalon?

Engem nem segített menedzsment, amikor kellett volna, de akadtak olyanok, akiket felkaroltak – attól függetlenül, hogy nem feltétlenül volt hangban mindenki elég jó. Jó menedzserrel sok énekes eladható termék lett. Belőlem senki nem csinált ilyet: én a zenésztársaimmal próbáltam a magam képességei szerint karriert csinálni. Ha én ezt a pakettet – ami ma jár egy tévés tehetségkutatóban – időben megkapom, még ennél is prosperálóbb „árucikk lehetnék”, és nem lennék ennyire szétzuhanva.

Így érzi magát?

Persze, túl sokat vállalok. Szerencsére nem tejre, kenyérre kell. Nem voltak gazdagok a szüleim, nem kaptam sem kis garzont, sem kis autót, mint annyi huszonéves manapság, én a semmiből építettem fel magam, rengeteg munkával. Kevesebbet vállalok jövőre, de a fúziós dolgokban szeretnék részt venni. A Drakula, az Edith Piaf-előadás... ezek inspirálnak. Ettől függetlenül

a városi bulikat, a falunapokat sem mondom le,

mert mindenhol van pár száz ember, aki meghallgatna, de soha nem tudna eljönni egy Keresztes Ildikó-koncertre. És nem is vagyok olyan, aki a rosszabb körülmények miatt visszafordul. Ez talán az erdélyi neveltetésem eredménye.

Más munkája is volt a nehezebb években?

Nagyon kevés ideig dolgoztam más területen. Testnevelési főiskolát végeztem, ritmikus gimnasztika szakedzőként egy darabig tanítottam Pesten. Egy könyvkiadóban is voltam titkárnő, egy fél évet talán. Vendéglátóztam, énekeltem külföldön. Skandináviában hajón is énekeltem, nagyon szerettem. Meg tudtam élni hónapról hónapra.

Milyennek látja a társait a Star Academyben?

Annával többször találkoztam már. Vannak emberek a szakmában, akikkel ha összefutsz, egyből megvan a rokonszenv, érzed, hogy „ő az én fajtám”, szintén jó értelemben vett őrült. Vastag Csabához különleges kapcsolat fűz, szakmailag az első perctől egy hullámhosszon vagyunk, sok közös bulink volt akkoriban. Viktort nem ismertem annyira korábban: ő fél életét kint élte, teljesen más környezetben, de jó a viszonyunk. Négy egészen más ember vagyunk, másképp látjuk ugyanazt, ami egy zsűri esetében jó. Én pedig rengeteget tanultam a televízióban, másképp látok már sok mindent – pedig én is másképp ítélkeztem otthon a fotelből.

Nem szól soha senki a produkciótól, ha éles a kritika az énekesek felé?

Nem szól senki, hogy mit csináljunk, mint mondjunk. Van ugyan rendező, de ez normális, ő instruál minket néha, de nem a véleményünket formálja. Szigorúak vagyunk, ez kétségtelen, és Anna lehet megengedőbb: de ha már két nő van egy zsűriben, ne legyünk egyformák!

Nem eredeti a kérdés, de mindig előjön: van ennyi tehetség itthon?

Ez egy pici ország, pici szakmával. Évente több tehetségkutatót zúdítanak az országra a nagy csatornák, ezek izgalmas műsorok, jól is működnek, de sajnos fogynak az igazán tehetséges emberek, akikre tizenvalahány év után is emlékezünk. Caramel, Oláh Ibi, a Tóth testvérek, Rúzsa Magdi, vagy épp a két zsűritársam, Csaba és Viktor: van, akinek sikerül, és hosszú távon befut, talán lesz még ilyen.

A szorgalom, kitartás mennyire elég?

A tehetség nagyon összetett dolog, és erről a magyar foci és a külföldi futball példája jut eszembe: itthon még tehetségnek nevezik tíz év után is, kinn meg már régen profi... Ebben a mezőnyben is van egy-két tehetség, akinek a torkában ott a lehetőség, de valahogy úgy érzem, még

hiányzik belőlük a szenvedély, az alázat, valami.

Ezt meg is mondom nekik, azon vagyok, hogy felszínre törjön. Aki meg nem annyira tehetséges, abban meg persze ott van a szorgalom, az akarat, egyszóval van két-három ember, akit szívem szerint összegyúrnék. Nem akarok nevet mondani, de van, aki brutál jól énekel, csak sajnos nem érzem benne a szeretetet, az érzést... de meglátjuk, mivé forrják ki magukat.

Egyéniségek terén hogy állnak?

Engem az érdekel, hogy a színpadon mi jön ki, de biztos van valamilyen összefüggés: mert aki a hétköznapokban semmilyen, az sajnos a színpadon is olyasmi. Az igazi egyéniség mindig megosztó, lehet nagyon szeretni vagy utálni, azért, mert riherongynak tűnik, esetleg egy terminátor vagy egy vicces manó... de valamilyen legyen! Az pedig,

hogy ki milyen, az akadémián is kijön.

Van olyan srác, akiben egy zsűritársam lát karriert, de én meg csak nézek: emberként remek, de nem látom benne, hogy ki tudna nyílni. Megkérdeztem, hogy miért ilyen, erre azt mondta, hogy ő mindig zárkózott volt.

Erre mit lehet lépni?

Javasoltam, hogy akkor legyen a zenélés, éneklés a szép hobbija, írogasson dalokat saját örömére, de ne reménykedjen abban, hogy két év múlva letarolja a magyar piacot. Ha valamit akar, legyen gátlástalan... én is az ilyen rocksztárokért rajongtam. A „bocs, hogy élek” jellemű emberek nem színpadra valók, nekem az kell, hogy valamit mutasson, sirasson, hasson meg, vagy valami. Ha ott nem érzem, hogy ő a legjobb pasi, akkor nem jó az előadás. Valamit váltson ki belőlem!

Ki nyeri a versenyt?

Nem mondok nevet. Négyünk közül nekem van a legnagyobb rutinom ebben a szakmában, és előre meg tudom mondani, hogy ki az az öt, de inkább három énekes, aki megmaradhat esetleg a szakmában. Mert az sem elég egy karrierhez, ha az első háromban végez valaki. Már most meg tudnám tippelni, milyen sorrendben esnek ki, és ebben ritkán tévedek.