A MEMO zseniális alapkoncepciója, hogy adott egy hipermnéziában szenvedő ember, akinek abnormális módon túlműködik a memóriája: emlékszik nemcsak mindenre, ami vele történt, de megjegyez bármit, amire csak rápillant (erről a valóságban is létező igen ritka neurológiai rendellenességről itt és itt írt az Origo korábban tudományos szemszögből).
Mielőtt még azonban irigykedni kezdenénk emberünkre, rögtön kiderül, hogy ez hihetetlenül kínzó állapot. Seress Ervin képtelen a normális életre: egy elmegyógyintézetben vegetál, bedugott füllel, bekötött szemmel (mivel nagyon érzékeny a külső ingerekre), és egész nap mindazt a sok információt és élményt pörgeti az agyában, amiről képtelen megfeledkezni.
Szenvedéseit a legplasztikusabban saját szavaival lehet jellemezni: „Emlékszem minden öltözésre, minden vetkőzésre, minden fogmosásra. El tudja képzelni, milyen érzés emlékezni tízezer fogmosásra?! Másról nem is beszélve.
Több ezer kis szarkupac van a fejemben!"
Tasnádi István pedig még ezt a frappáns ötletet (amelyhez egyébként egy 13 évvel ezelőtt olvasott újságcikk adta az ihletet) is megfejeli azzal, hogy behoz a képletbe egy komplementer figurát.
Ervint ugyanis saját felelősségre kihozza az elmegyógyintézetből egy fiatal pszichiáter, Lónyai Péter, akinek a hipermnézia a szakterülete, de egész eddig nem tudott valódi, hús-vér beteggel kísérletezni. Lónyai pedig azért kutatja megszállottan a memóriát, mivel – és itt jön be a képbe a zseniális csavar – édesapja amnéziában szenved, mióta visszatért a második világháborús hadifogságból.
Amikor a pszichiáter kiszorul saját otthonából, és kénytelen apjához költözni, a két, egymást kiegészítő ellentett figura egyetlen lakás zárt terébe kerül, és ezzel remek lehetőség nyílik a karakterek közötti dinamikát tovább bontogatni. Tasnádi és színészei (Lónyait Lengyel Tamás, apját Haumann Péter, a beteget Molnár Áron játssza) pedig remekül élnek ezzel a lehetőséggel.
Hiszen miközben a pszichiáter esténként, munka után Ervin agyában turkál, az egész napot a betegnek és az apának kell együtt töltenie. És a két hős nemigen tud zöldágra vergődni egymással: az apa tévézne, de a sok információ megőrjítené Ervint, a közös memóriajáték pedig érthető okoknál fogva egyetlen kör után kudarcba fullad (ez talán a film legviccesebb és színészileg legjobban megoldott jelenete).
A végén egy szívbe markoló fordulattal mégis ez a két ember hozza el egymás számára a megváltást, és ezen a ponton olvad gyönyörűen egybe ez a lélektani-emberi yin-yang – azzal, hogy az apa az Ervintől hallott trükkel lesz képes megjegyezni valamit, Ervin pedig egész élete kínját egy, az apa hatására kigondolt módszerrel oldja meg.
A színészek számára igazi jutalomjátékként működő helyzetek és fordulatok mellett ráadásul a MEMO-ban a nézőnek is dobnak csontot. A memóriáról, emlékezésről szóló filmben ugyanis
minket is bevonnak a játékba
azzal, hogy a cselekmény a nyolcvanas évek elején játszódik. Ennek köszönhetően pedig különös jelentőségre tesznek szert az olyan korabeli ikonikus dolgok, mint például a három forintos Jaffa, a zacskós tej és a használhatatlan tejtartó vagy a pilleszék (utóbbiba például a felzaklatott Ervin belehány).
A múlt ezen ereklyéi pedig a nézőben is beindítják az emlékezés folyamatát (azokban legalábbis, akik már éltek a nyolcvanas években), így egész halványan, de mi is a beteg sorstársaivá válhatunk. A csodálatosan végigvitt koncepció, illetve az ezt nagyszerűen feltáró színészi játék mellett pont az ilyen finomságok miatt válik Tasnádi István alkotása olyan művé, amit nemcsak rövid ideig szerethetünk, hanem örökre az emlékezetünkbe véshetünk.