Gyors, olcsó szinkron kell, de közben sóhajtozva emlegetjük Romhányit

Vágólapra másolva!

Rajkai Zoltán az előző színházi évad második legfoglalkoztatottabb színésze volt, miközben szerepelt az Aranyélet második évadában is. Közben sorozatok és filmek sokaságához adja a hangját a SziDoSz-Szinkron Alapszervezet elnöke. Most leginkább a szinkronról kérdeztük.

Góz Tamás

Vágólapra másolva!

média tévé szinkron szinkronhang

Emlékszik, mi volt az első szinkronélménye?

Az évszámra sajnos nem emlékszem, de arra igen, hogy Aprics László hívott a Mikroszinkronba – ami akkor még a Pajkos utcában működött; ha jól emlékszem egy Carlos Saura-film volt, de a film címére és a szerepre már nem emlékszem. Egyértelműen

Aprics László volt az, aki bevezetett a szinkronizálás világába,

több kisebb szerepen át, türelemmel tanítgatott a szakmai fogásokra. Volt bennem bizalma. Aztán persze később már más rendezők is hívtak, akiktől mindig tanultam valami újat is. Ez máig így van.

Ha az Ön hangjához kötnek egy külföldi színészt, utána ragaszkodik ahhoz, hogy mindig Ön legyen a hangja?

Én nem, de annak örülök, ha a rendezők, a megrendelők és a közönség ragaszkodik ehhez. Mert az azt jelenti, hogy szeretik, amit csinálok. Soha nem tettem szóvá, ha egy általam korábban szinkronizált külföldi színészt valaki más csinált. Mások ezt megtették helyettem.

Kikapcsolódáskor a feliratos vagy a szinkronizált változatot szereti?

Alapvetően szinkronizálva nézem a filmeket, már csak a szakmai kíváncsiság okán is, de előfordul olyan, hogy a film művészi egysége megköveteli, hogy eredeti nyelven nézzem. De ez általában különleges nemzetközi művészfilmekre vonatkozik, nem a tömegszórakoztatásra szánt amerikai filmekre. És általában ezekhez a filmekhez nem is készül szinkron.

El tudja magát engedni filmnézés közben vagy szakmázik?

Abszolút el tudom engedni. Főleg, ha a magyar változat jól van megcsinálva. Persze nyilván egy-egy pillanatban konstatálom, hogy ki is az adott szinkronhang, és megfordul bennem a gondolat, hogy ez most jó vagy rossz, de

alapvetően átadom magam a film élményének.

Persze találkoztam már olyan rossz szinkronnal elkészített filmmel – sajnos nem is egyszer, főleg televízióban – hogy kénytelen voltam elkapcsolni, mert elviselhetetlen volt. És nemcsak a színészek, hanem a szöveg, a hangmérnök és nyilván a rendező is. Ha ugyan volt olyan...

Idén 82 éves a szakma. Ön szerint 82 év múlva is ilyen erős lesz itthon a magyar szinkron, mint most?

A magyar szinkron manapság szerintem nem erős, hanem meglehetősen hullámzó, vegyes, sokszínű – a szó rossz értelmében. Úgy értem nagyon változó a minősége. Vannak nagyon jól, szakmailag kiválóan megcsinált magyar szinkron változatok és

vannak szélsőségesen silány, kibírhatatlan szinkronmunkák

, amelyek miatt méltán érheti vád. Amelyek miatt jogos a szinkront ellenzők ellenséges hangja: ilyen minőségben nincs szükség szinkronra. A magyar szinkron azért volt valaha világszínvonalú, mert az összes szakember, a dramaturgtól, a színészen át a hangmérnökig mindenki kiváló minőségben, páratlan tehetséggel és szakmai odafigyeléssel dolgozott. Mára ez nagyon megváltozott.

Mitől?

A brutálisan megnőtt mennyiség, a stúdiók etikátlan piaci versenye, a megrendelők kapitalista, kizsákmányoló magatartása és a szinkronszakmában dolgozó szakemberek kiszolgáltatottsága, gyávasága, önbecsüléshiánya és összefogásra képtelen magatartása miatt a szakembergárda felhígult, és

a bérek lehetetlen mélységbe csökkentek.

A minőségi szempontok háttérbe szorultak a pénzügyi szempontok mögé.

Egy erős szakszervezet segíthet?

A szinkron jövőjét én egyenletesebb minőségben szeretném látni. Amelynek elengedhetetlen feltétele, hogy a szinkronszakmában dolgozó szakemberek a munkájukért megfelelő bért kapjanak és megkapják azokat a munkafeltételeket is, akár szakmai, továbbképzési, technikai szempontból is, ami a szinkron médiaiparban elfoglalt hozzáadott értékének megfelelő.

Azt szeretném, ha a jövőben a szinkronszakmában dolgozó színészeknek, rendezőknek, hangmérnököknek, vágóknak, dramaturgoknak, gyártásvezetőknek lenne szakmai önbecsülésük. Tisztában lennének azzal, hogy mennyit ér a munkájuk, és elhinnék végre, hogy magas színvonalú és kiváló munkájukért sokkal több anyagi és erkölcsi megbecsülés jár.

Ön szerint a a magyar szinkron ugyanúgy a hazai kultúra része, mint mondjuk a színház, a balett, a képzőművészet?

Bátran és határozottan kijelentem, hogy igen. Sőt, azt vallom, hogy a magyar szinkron olyannyira része a magyar kultúrának, hogy - a nyelvvédelem és az esélyegyenlőség jegyében – törvényjavaslatot készülünk benyújtani a parlamentbe, hogy kötelező legyen a szinkronizált tartalomhoz való hozzáférés. De közben nem vitatjuk az eredeti nyelven, feliratosan hozzáférhető filmek jogosságát.

A mai technikai feltételek mellett a néző gombnyomással kiválaszthatja, milyen nyelven szeretné nézni az adott alkotást. A globalizált kultúra erőszakos nyomulása miatt azonban szükség van a saját kulturális értékeink megóvására. A lakosság túlnyomó többsége a szinkronizált tartalmakon keresztül találkozik dramatizált szöveggel, ezért ne lehessen globális gazdasági megfontolások miatt megszüntetni a szinkronizálást.

A szinkron a magyar kultúra része.

Ahogy Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Csehországban és még egy csomó más országban a világon. Arról nem is beszélve, hogy több ezer szakember egzisztenciájáról van szó.

Mi a legfőbb gond jelenleg?

Nem fordítanak kellő figyelmet és pénzt, hogy a dramaturgjaink és fordítóink tollából kiválóan megírt magyar szövegek kerüljenek a stúdiókba a színészek elé. A minőségi munkát alacsony árakon akarják megfizetni, vagy már nem is fontos a minőség. Ezért nem is követelik meg.

Gyorsan kell és olcsón, közben sóhajtozva emlegetjük Romhányit,

hogy ő bezzeg micsoda szövegeket írt a Frédi és Bénihez, meg a Bubó doktorhoz. Csakhogy ez ma már megfizethetetlen lenne – mondják. Pedig ez álságos hazugság. Kulturáltság, igény, szakértelem kérdése. És bőven van rá pénz, ha a forgalmazói, eladási statisztikákat nézem.

Mit jelent Önnek a színház mellett a szinkron?

Sok színésszel ellentétben én nem becsülöm le a szinkronizálás művészi és szakmai értékét és nem csupán kiegészítő pénzkeresetnek tekintem. Nagyon sokat segített a színházi és filmes pályámon az, hogy viszonylag sokat szinkronizálok. Nagyon hasznos volt a beszédtechnikai fejlődésem szempontjából, a különböző beszédkarakterek kipróbálása és kísérletezése miatt. Arról nem beszélve, hogy miközben

remek filmekben kiváló színészeket szinkronizáltam,

megfigyeltem a játékukat, a filmes szakmai fogásokat, amelyeket aztán később alkalmaztam a színpadon és a filmen.

Mi kell ehhez a munkához?

Jó színészeket, kiváló alakításokban, vagy különböző karaktereket animációs filmekben jól szinkronizálni, igenis komoly művészi kihívás. Tehetség, intelligencia, empátia, megfigyelőkészség, ritmusérzék és még számos készség és sok tapasztalat, gyakorlás kell hozzá. Főleg a mai munkatempó mellett. Aki ezt nem hiszi, nyugodtan próbálja ki.

Mennyire fontos, amikor egy munkát elvállal, hogy melyik stúdióban, és melyik stáb hívja?

Természetesen vannak a szívemhez közel álló stúdiók, stábok és kollégák, akiket mind összeköt az, hogy lelkiismeretesen, szakmai tudásuk legjavát adva, odaadóan és tehetségesen végzik a munkájukat. Sok nevet felsorolhatnék, csak azért nem teszem, mert félek, megbántanám azt, aki véletlenül kimarad. Viszont sajnos

vannak olyan stúdiók, ahol semmi más nem számít csak a profitmaximalizálás,

és nem törődnek a munkakörülményekkel, a munkafeltételekkel, a kollégákkal. Rossz körülmények között, avítt technikai eszközökkel, végtelen hosszúra csalt tekercsekkel, ócska fordításokkal, őrületes tempóban, szörnyű minőségben készítenek szinkront, pusztán azért, hogy négy forint húsz fillérrel többet tehessenek félre. Ilyen helyekre már nem megyek.

Volt-e olyan emlékezetesen nehéz szinkronmunkája, amire a mai napig szívesen emlékszik vissza?

Talán két munka kiemelkedik a többi közül. A legendás Szelíd motorosok című film korábbi szinkronjának lejártak a jogai és az új kiadáshoz újra kellett szinkronizálni a filmet. Nikodém Zsigmond engem kért fel a főszerepet játszó és az alakításával világhírűvé vált fiatal Jack Nikolson magyar hangjának. Akkor tényleg remegett a térdem.

Kultikus figura egy kultikus filmben.

Azóta sem mertem megnézni. A másik szerintem a szinkronkarrierem csúcspontja volt, amiért végtelenül hálás vagyok Tabák Kata rendezőnek, hogy rám osztotta. A film Charlie Kaufman Anomalisa című alkotása, amelyet nehéz szavakba önteni. Ez egy hiperrealisztikus művészi bábfilm; ahol a főszereplő Michael olyan betegségben szenved, hogy mindent, de mindent ugyanolyan hangon hall, Michael számára mindenkinek ugyanolyan a hangja. És én lehettem az a színész, aki a filmben Michaelen kívül az összes többi hangot szinkronizálhattam, sőt, még a vége főcímdalt is én énekeltem fel angolul.

Ez hallatlan kihívás és páratlan élmény volt.

Egy film, amiben szinte minden hang én vagyok. Kaphat-e színész ennél nagyobb feladatot? Nagyon hálás vagyok!

Van még olyan szinkronmunka, amire büszke a mai napig?

Hála Istennek nagyon sok jó filmben, nagyon sok jó színészt szinkronizálhattam, ezért sok emlékezetes munkám volt; a Truffaut sorozatban Jean-Pierre Léaud, a fiatal Anthony Perkins, Félelem és reszketés Las Vegasban filmben Johnny Depp, a Halálsoronban Sam Rockwell.

15 éve én vagyok Mickey egér magyar hangja,

valamint Bradley Cooper, Mark Ruffalo és Patrick Dempsey a Grace klinikából. Andrew Lincolnnal is megtalálnak, aki most a Walking Dead című sorozattal lett világhírű, pedig előtte is már remek filmekben szerepelt. Szóval nem panaszkodhatom!