Hasonló kérdések késztethették arra Andreas Bartelst, a London University College neurológusát, hogy megvizsgálja, van-e olyan része agyunknak, vagy mutat-e olyan jellegzetes aktivitást, amely kimondottan a szerelemmel hozható összefüggésbe.
17, magát őrülten szerelmesnek valló egyetemi hallgató agyműködését vizsgálta MRI-vel. Miközben ők kedvesük fényképét nézegették. A vizsgálat második részében megismételte a mérést azzal a különbséggel, hogy ezúttal barátaik fényképét kapták kezükbe a hallgatók.
Bartels úgy találta, hogy miközben a hallgatók kedvesük képét nézték agyuk négy körülhatárolt területen egy bizonyos aktivitást mutatott. Noha ez mutatott bizonyos hasonlóságot a düh és félelem állapotában tapasztalható agyműködéssel, mégis sajátos volt.
Amennyiben Bartels értelmezése helytálló, elsőként sikerült olyan objektív módszert találnia, mely alkalmas a szerelem kimutatására. S ha kissé kiábrándítóan hangzik is, a fentiek alapján hitelt nyer az az állítás, hogy a szerelmes emberek "kémiailag" mások.
[origo]