A hidegfúzió múló dicsősége

A jövő a környezetbarát és forrásait tekintve kimeríthetetlen hidrogénenergetikáé. Vízbontással, napenergia felhasználásával nyerik az energiatermeléshez a hidrogént, és tüzelőanyag-cellákban égetik el. Az energiafelszabadulást pedig csak vízképződés kíséri.

A hidrogénenergetika elterjedéséhez megoldást kell találni a hidrogén biztonságos tárolására, szállítására. A biztonság megköveteli, hogy ellenőrizzék a tartályokat, vezetékeket, nehogy szivárgás és ezzel robbanásveszély keletkezzék. Francia és amerikai kutatók a hidrogénszivárgás észlelésére szellemes módszert dolgoztak ki. Érzékelőt készítettek olyan palládiumdrótokból, amelyek vastagsága a nano mérettartományba esik. (A nanométer a méter milliárdodrésze.) Kísérletileg igazolták, hidrogén jelenlétében gyorsan csökken a drótok elektromos ellenállása, még akkor is, ha jelen vannak más gázok is, például oxigén vagy metán.

A változás valószínűleg azzal magyarázható, hogy az 55 nanométer vastagságú drótokból készített vezető elnyeli a hidrogént, és megduzzad. A drótok közelebb kerülnek egymáshoz, ezért könnyebben folyik át rajtuk az áram. (A palládium szobahőmérsékleten saját térfogatának 1200-szorosát veszi fel hidrogénből.)

A hidrogén, a palládium és az energetika szavak együttes előfordulása láttán a jó emlékezőképességű olvasóknak eszébe juthat a hidegfúzió. Már 12 éve, hogy két amerikai kutató bejelentette: szobahőmérsékleten sikerült megvalósítani az atommagok összeolvasztását: a fúziót. Egyszerű kísérletükben palládium fém katalizálta a hidrogénatommagok fúzióját. Az eredményt azonban nem sikerült megismételni más laboratóriumoknak.

Hidegfúzió tehát a gyakorlatban nem létezik; változatlanul több tízmillió fokon tudnak csak összeolvadni az egymást taszító hidrogénatommagok, és ilyen körülmények között szabadul fel az energia.
Nemrég mégis foglalkozott egy cikkben a Newsweek amerikai hírmagazin az "elfelejtett" hidegfúzióval, melynek - úgy látszik - mégis maradtak elszánt hívei, kutatói. Akik konferenciát is tartanak, mégpedig évente gyűlnek össze. Tavaly 154-en jelentek meg egy ilyen fórumon, ami nem csekélység, de 1992-ben még 320 résztvevőt számláltak össze. A hallgatóság öregszik, a fiatalokat egyelőre nem érdekli a téma: 65-75 éves, visszavonult profeszszorok cserélnek eszmét. Így múlna el csakugyan a világ dicsősége? Vagy esetleg mégsem?

Jéki László