Meghalt a legnagyobb brit moralista

73 éves korában elhunyt Sir Bernard Williams, korunk egyik legnagyobb brit filozófusa.

Bernard Williams filozófus volt, a szó akadémikus és hétköznapi értelmében egyaránt. Nem gondolta, hogy a filozófusnak a televíziós show-műsorokban kell igét hirdetnie, de elefántcsonttoronyba sem zárkózott korunk nyomasztó kérdéseinek megvitatása elől. Közéleti filozófusként az a cél vezette, hogy termékennyé tegye a közös ügyeinkről folytatott vita légkörét.

Bernard Arthur Owen Williams 1929-ben született az angliai Essexben. Oxfordban filozófiát hallgatott és a klasszikusokat tanulmányozta. Tudományos karrierjének megkezdése előtt a brit légierőnél teljesített szolgálatot. 1967-ben nevezték ki Cambridge-ben filozófiaprofesszorrá, amit számos professzori és díszdoktori cím követett. Főleg Cambridge-ben, Oxfordban és az amerikai Berkeley Egyetemen tanított. 1971-ben lett a brit, 1981-ben az Amerikai Tudományos Akadémia tagja.

Közéleti tevékenységét - számos egyetemi és tudományos tanácsban végzett munkáján túl - többek között a Királyi Szerencsejáték Bizottság és a munkáspárt Társadalmi Igazságosság Tanácsa tagjaként, valamint az "obszcenitással és a filmek cenzúrájával" kapcsolatos kérdésekben illetékes bizottság elnökeként, továbbá az Angol Nemzeti Opera igazgatójaként fejtette ki. E szolgálatainak elismeréseként 1999-ben lovaggá ütötték.

Megélt erkölcsi tapasztalat

Tevékenysége a huszadik századi filozófia egészére kiterjedt; a legnagyobb hatást talán az etika, a metafizika és a klasszikus görög filozófia terén fejtette ki.

A második világháború után - Russell és Ayer hatására - a brit filozófusok körében közhelyszámba ment, hogy a filozófusok nem rendelkeznek különös illetékességgel a tulajdonképpeni morális kérdéseket illetően, s ehelyett tevékenységüket a fogalmak elemzésére kell szűkíteniük.

Korai etikai írásaitól kezdve Williams gondolkodásának középpontjába állította az erkölcsi konfliktus kérdését. Amellett érvelt, hogy a filozófusoknak nem absztrakciókkal, hanem az erkölcsi élet megélt tapasztalatával kell foglalkozniuk - ami természetesen nem jelenti azt, hogy le kéne mondaniuk a vizsgálódás elvont, technikai eszközeiről.

Erkölcsfilozófiai kirándulásai közül az utilitarizmus avagy haszonelvűség kritikája a legismertebb. A haszonelvű álláspont szerint akkor cselekszünk helyesen, ha cselekedetünk a legtöbb érintett számára a legnagyobb hasznot, azaz a legnagyobb boldogságot eredményezi. A Utilitarianism and Beyond (A haszonelvűség határain innen és túl, 1982; az ausztrál J.C. Smarttal közösen) híres példája szerint hiába lenne hatékony módszer, ha a londoniakat úgy kényszerítenénk a szabályszerű parkolásra, hogy a tilosban parkolókat főbe lőjük (és hiába hajtanánk ezzel a legtöbb érintett, azaz London egész lakossága számára a legnagyobb hasznot), mégsem tartjuk erkölcsileg elfogadhatónak ezt a javaslatot; ám hogy mi a probléma vele, azt csak az utilitarista állásponton kívül tudjuk megindokolni.

Descartes: The Project of Pure Enquiry (Descartes: a tiszta vizsgálódás célkitűzése, 1978) című művében a modern nyugati empirizmus és ismeretelmélet gyökereiről adott provokatív látleletet. További jelentős munkái közt tartják számon a Moral Luck (A szerencse és az erkölcs, 1981) és az Ethics and the Limits of Philosophy (A filozófia határai és az etika, 1985) című írásokat. A Shame and Necessity (Szégyen és szükségszerűség, 1993) és Plato (Platón, 1998) című könyvekben az erkölcsi élet görög felfogásait vette górcső alá.

Utolsó műve, az elmúlt évben megjelent Truth and Truthfulness (Igazság és őszinteség) azt az újabban Foucault, Derrida és Rorty által felvetett fogas kérdést boncolgatja, hogy létezik-e olyasvalami, amit objektív igazságnak nevezhetünk.

"Sir Bernard Williams brit filozófus múlt héten bekövetkezett halála egy ékesszóló, finom hangot hallgattatott el az emberiség társalgásában" - írja róla professzortársa, A.C. Grayling filozófus.