A kaland egy kétmotoros LET 400 típusú gépen zajlik, amely normális körülmények között 19 utast, vagy legfeljebb két tonna árut szállít. A súlytalansági gyakorlathoz kiszerelik az üléseket, mindent puha habszivaccsal borítanak be, és felszerelnek néhány kapaszkodó kötelet.
Aztán a gép elindul viszonylag csekély magasságon, hogy hirtelen 50 fokos szögben, meredeken az égbe emelkedjen, s onnan megduplázódó sebességgel, a szabadeséshez közelítő módon a Föld felé zuhanjon - ekkor következik be a súlytalansághoz közeli állapot mintegy 10 másodpercre, s ez egy repülés során húszszor ismétlődik meg.
Az ilyen repüléseket a amerikai és orosz űrkutatásban már a hatvanas évek eleje óta alkalmazzák az űrhajósok kiképzésében, bár legtöbben ezt az ülésbe csatolva élték meg. Vagyis ilyen tapasztalattal a világon mintegy 600-700 űrhajós (vagy jelölt), és nem több, mint 500 merész magánember bír. Ám például az orosz űrprogramnál mintegy 6000 eurót kell fizetni a kalandért, míg Paul Bierl az egyórás repülést 588 euróért kínálja.
A hússzor tíz másodpercnyi súlytalanságban egyszerre három utasnak, egy kiképzőnek és két pilótának van része, s az utasok mindenesetre kapnak egy zacskót is arra az esetre, ha rosszul lennének, ami átlagosan három közül egynél bekövetkezik. Bierl úgy véli: az övé az egyetlen légitársaság a világon, amelynek utasai hálásak azért, mert nem kapnak enni a gépen.