Miért ugatnak a kutyák?

A kutyaugatás mindennapjaink része. Szinte már annyira természetes, hogy el sem gondolkodunk azon, mennyi mindent árulhat el nekünk a kutya hangulatáról, a környezet történéseiről. A kutyatulajdonosok persze pontosan meg tudják mondani kedvenceik ugatásáról, hogy azok éppen ismerőst vagy ismeretlent látnak-e, vagy éppen másik kutyát, macskát, esetleg a postást. Molnár Csaba etológus a Természet Világa magazinban közölt írásában annak járt utána, miért is ugatnak a kutyák, és milyen szerepet játszhat az ugatás az ember és a kutya, illetve a kutyák közötti kommunikációban.

A kutyák ugatásával eddig meglehetősen kevés kutató foglalkozott. Ennek legfőbb oka az, hogy a kutya háziasítása és emberközeli életmódja olyannyira "mesterségessé" tette viselkedését és így hangadását is (amely során az ugatás elvesztette sajátos kommunikatív jellegét), hogy "alkalmatlanná" vált a természetes magatartásformák tanulmányozására. Ezt a vélekedést támasztja alá, hogy a farkasok - a kutyákkal ellentétben - csak ritkán (az összes hangadásos helyzetnek csak mintegy 2 százalékában), és csak fenyegetettségkor, valamint territóriumuk védelmezése közben ugatnak. Vajon miért vált az ugatás ilyen sokszínűvé és gyakorivá a kutyáknál?

A kutya és legközelebbi rokona, a farkas életmódja mára igen különbözővé vált. Hangadásuk sokféleségének (vokális repertoárjuk) különbségeit okozhatta a domesztikációs folyamat is. Az ember, miközben magához szelídítette, és különféle célokra szelektálta a kutya ősét, kiválogatta azokat az egyedeket, amelyek a tőlük elvárt feladatokat a legjobban hajtották végre. Így a kutyák egyes tulajdonságait az ember szándékosan alakította céljainak megfelelően. A kutya és az ember együttélése megkívánta a hatékony együttműködést, ami pontos kapcsolatteremtést feltételez. Ezért valószínű, hogy az ember azokat a kutyákat szaporította tovább, amelyek képesek voltak kommunikálni vele, megkönnyítve ezzel a munkavégzést. Ennek a kapcsolatnak lehetett hatékony eleme az ugatás. Ily módon azok a kutyák, amelyek többféleképpen tudtak ugatni, és az ugatástípusokat egy-egy helyzethez tudták kötni, szelekciós előnyt élvezhettek kevésbé ugatós társaikkal szemben.

Az ugatás sokféleségére irányuló szelekció elmélete mellett felvetődik, hogy az ugatás elterjedése talán csak "mellékterméke" a más tulajdonságokra irányuló szelekciónak. A vadon élő kutyaféléken végzett háziasítási kísérletekből kitűnik, hogy az ugatás a mesterséges szelekció mintegy "melléktermékeként" is gyakoribbá válhat az állatoknál. Beliajev és munkatársai 30-35 generáción keresztül szelídségre szelektáltak mesterségesen ezüstrókákat (Vulpes fulvus). A legtöbb róka bizonyos idő eltelte után már nem félt az embertől, és a kutyákhoz hasonlóan üdvözölte a gondozókat. Emellett más fenotípusos változások is történtek, amelyek nem szerepeltek a mesterséges szelekció szempontjai között. Így "járulékos" változásoknak tekinthetők, hogy a rókáknak lógó füleik lettek, bundájukon foltok jelentek meg, és többet ugattak, mint vadon élő társaik. Ez a kísérleti tapasztalat nem bizonyítja, hogy a kutya háziasítása során is hasonló folyamatok játszódtak volna le, de jelzi, hogy potenciálisan megtörténhettek. Az is elképzelhető, hogy az ősi kutyáknál az ugatósság a szelídségre szelektált rókákhoz hasonlóan "spontán" jelent meg, ami később módot adott az embernek a már célzott szelekcióra ezen a téren is.

Fontos megemlítenünk, hogy a kifejlett kutyák számos bélyege (például pofájuk formája, lógó fülük, játékos viselkedésük, élethosszig tartó kötődésük) az ivaréretlen farkaséhoz hasonlít. Ezt a jelenséget, tehát a kölyökkori jellegek egész életen át való fennmaradását, neoténiának nevezzük. Mivel több vadon élő kutyaféle (pl. a farkas vagy a prérifarkas) korai életszakaszában többet és többféle helyzetben ugat, mint kifejlett korban, feltételezhető, hogy a kutyák hangadási szokásainak átalakulásában is szerepet játszhatott a neotenizációs folyamat.

Az ugatástípusok esetleges véletlen elterjedésének és a neotenizáció kizárólagosságának elmélete azonban nem ad semmilyen magyarázatot arra, amit Sophia Yin mutatott ki, hogy az ugatás függ attól a helyzettől, amiben a kutya éppen van. A kutatónő kutyák hangjait rögzítette három eltérő szituációban: zavaró zaj (egy elektromos csengő) hallatán, játék közben, illetve izolálva, tehát egy szobában magára hagyva őket. Úgy találta, hogy a kutyák mélyebben és hosszabb vakkantásokkal ugatnak zavaró helyzetben, mint a másik két szituációban.

Melyek az emberhez közeli életmód azon elemei, amelyek hatással lehettek az ugatás evolúciós fejlődésére? A kutyák - életkörülményeik folytán - sokkal kisebb területet birtokolnak, mint a farkasok. Ezt a kis területet pedig sokkal gyakrabban "fenyegetik" betolakodók, mint a farkasét. Korábban láttuk, hogy a farkasok is ugatnak territoriális fenyegetettség közben, így ebben a helyzetben az ugatás gyakoriságának növekedése részben a kutyát ért ingerek gyakoriságának növekedésével magyarázható. A hívatlan "vendégek" megugatására is hathatott pozitív szelekció: a kutya feladata lehetett a tábort fenyegető idegenek, vadállatok jelzése. Számos munkakutyának ma is ez a feladata, gondoljunk csak az őrkutyákra, a mentőkutyákra vagy a vadászkutyákra.

Kóbor kutyáknál figyelték meg, hogy sokkal kevesebbszer ugatnak, mint az ember mellett élő kutyák, és a farkasokhoz hasonlóan akkor is csak kevés helyzetben. A kóbor kutyák falkákba verődve élnek, és élelmük nagy részét a szeméttelepekről szerzik be. Amikor egy nagyobb falka megérkezik a szeméttelepre, ugatni kezdik a kisebb falka tagjait, mire azok az esetek nagy részében harc nélkül elhagyják a területet. Ezen kívül a falka tagjai megugatnak minden más falkához tartozó kutyát, ha véletlenül közéjük verődik. Ezektől eltérő helyzetekben nem tapasztaltak náluk ugatást.

A bemutatott esettanulmány tapasztalataira magyarázat lehet az, hogy a kutya háziasítása során képessé vált különböző vakkantások kiadására, és arra, hogy ezeket jól előre jelezhető módon, szituációtól függően eltérő gyakorisággal alkalmazza az emberrel való kommunikációkor. Viszont, ha az emberrel fenntartott kapcsolat rendszertelenné válik, vagy megszűnik, a különböző ugatástípusokat kiváltó szituációk sem fordulnak elő, így a farkas ős viselkedésének megfelelően az ugatás aránya a többi hangtípushoz képest csökken.

1. ábra
A mudi és más terelőkutyák munkájában fontos szerepet játszik az ugatás

Az ELTE Etológia Tanszékén folytatott kutatásunk során a kutyák hangjainak specifikusságát vizsgáljuk, főleg a kutya és az ember közötti kapcsolat szempontjából. Az állatok közötti kommunikációs rendszerekhez képest itt az a különbség, hogy az egyik fél az ember, akinek kérdéseket lehet feltenni, így sokkal behatóbban tudjuk az üzenetek sajátságait vizsgálni. Az így szerzett tapasztalatok értékes információkkal szolgálhatnak a kommunikáció általános jellemzőinek jobb megértéséhez.

Kimutattuk, hogy a különböző körülmények között felvett ugatások hangtani jellemzői helyzettől függőek. Emellett fény derült arra is, hogy ha embereknek a felvételeket visszajátszottuk, azok nagy biztonsággal meg tudták határozni hallás alapján a kutya vélhető belső állapota mellett azt a kommunikációs helyzetet is, amelyben az állat ugatott. Ezért feltételezhetjük, hogy az ugatás bizonyos fokú, a környezetre vonatkozó információt is hordoz. Ezen felül, ha az embernek van ilyen képessége, akkor elképzelhető, hogy a kutyák hangadási képességénekeinek kiteljesedésében fontos szerepet játszhatott az emberrel való kapcsolat.

A kutyák hangjait vizsgáló kísérletsorozatunk során az egyik alkalommal előzőleg rögzített hangokat játszottunk vissza embereknek. Feladatuk az volt, hogy pusztán hallás alapján állapítsák meg, milyen a kutya hangulata (belső állapota), és határozzák meg a helyzetet, amelyben a hangot felvettük. A kísérletben csak egy kutyafajtától rögzített hangokat használtunk, a mudiét (1. ábra). Erre azért volt szükség, mert az állat hangjainak minőségét (főleg frekvenciáját) nagyban befolyásolják testméretei, főleg hangadó szerveinek mérete.

2. a. ábra
Tonális ugatásról készült időfrekvencia-diagram

A hangokat hét különböző helyzetben rögzítettük. (1) Akkor, amikor a kutya számára idegen személy haladt el a kerítésnél vagy lépett be a kertbe. (2) Őrző-védő gyakorlat közben. (3) Sétáltatásra való előkészületek alatt. (4) Miközben a kutyát kikötötték, és magára hagyták. (5) Amikor a gazda feltartott a kutya előtt egy darab táplálékot. (6) Mialatt a gazda egy labdát tartott fel. (7) Gazdával való játék (birkózás, huzakodás) közben.

A kísérlet első részében a kutyák feltételezhető emocionális állapotára (mennyire agresszív, mennyire fél, kétségbeesett, játékos, vidám) kérdeztük rá, a második részben újból lejátszottuk a hangokat, és a felajánlott hét helyzet közül az alanyoknak ki kellett választaniuk azt, amelyikben a kutya szerintük ugatott. Azt vizsgálandó, hogy az emberek válaszait mennyiben befolyásolják személyes tapasztalataik, három csoportra osztottuk a kísérletben résztvevőket: az első csoportot alkották azok, akiknek sosem volt kutyájuk, a másodikba azok kerültek, akiknek van, vagy volt kutyájuk, míg a harmadik csoportot a mudis gazdák alkották.

Olvasóinkban jogosan vetődhet fel a kérdés, honnan tudjuk, hogy az egyes helyzetekben milyen a kutyák hangulata, képesek-e egyáltalán az emberi emóciókhoz hasonló belső állapotokat átélni. Természetesen ezt nem tudjuk, de a kísérlettel nem is a kutyák belső állapotait vizsgáltuk. Akísérlet alanyai az emberek, az ő érzékelési képességeiket mértük. Az antropomorf hangulati kategóriákat tudatosan használjuk, hiszen az emberek mindennapi életük során ezeket a hangulatokat élik meg, így ezeket felhasználva sokkal részletesebben képesek a kutyák belső állapotait is jellemezni.

2.b. ábra
Atonális ugatásról készült időfrekvencia-diagram

Emellett elemeztük a hangok akusztikai jellemzőit is azzal a céllal, hogy megállapítsuk, mi alapján határozzák meg az emberek az ugatás hangulatát. Mértük az egyes vakkantások időtartamát, a két vakkantás között eltelt időt, a vakkantások frekvenciáját több helyen, és jellemeztük az ugatásukat tonalitásuk alapján. A tonalitással a hangok hallható "érdességét", illetve "tisztaságát" jellemezhetjük. A természetes hangok számos eltérő frekvenciájú és eltérő hangerejű összetevőből állnak. Általában találhatók olyan szabályosan ismétlődő frekvenciaértékeknél megjelenő komponensek, amelyek hangosabbak a hang átlagos hangerejénél. Ezeket harmonikusoknak nevezzük. Ha egy hang harmonikusai jóval hangosabbak, mint a többi komponense, a hang tonális, hangzása éles, tiszta. Ha a harmonikusok hangereje nem tér el lényegesen az átlagtól, atonális hanggal van dolgunk, mely érdesen szól. A 2. a-b. ábrán jól látható a kétfajta hang közötti különbség. A vízszintes tengelyen az időt, míg a függőlegesen a frekvenciát ábrázoltuk. Minél sötétebb egy adott helyen az ábra, annál hangosabb azon a frekvencián a hang.

Eredményeink szerint az emberek meglehetősen egyöntetű módon meg tudják határozni a kutyák valószínűsíthető hangulatát, pusztán hangjaik alapján, függetlenül attól, hogy van-e kutyájuk vagy nincs (3. ábra). Az idegen láttán és az őrző-védő helyzetben rögzített hangoknál az agresszióra magasabb pontokat adtak, mint a többi emócióra. A kikötés után felvett ugatásokat hallva a félelem és a kétségbeesés kapta a legmagasabb pontszámokat. Az ételt "kérő" és a játékos ugatásnál pedig a vidámságot és a játékosságot ítélték a legjellemzőbbnek.

3. ábra
A résztvevők hangulati értékelése a különböző helyzetekben rögzített ugatásokról. Minél távolabb halad a vonal a középponttól, az adott hangulat annál inkább jellemző az ugató kutyára

Érdekes módon a helyzeteket mind a három csoportba tartozó résztvevők meglehetősen jól felismerték, függetlenül a mudikról, illetve más kutyákról szerzett előzetes tapasztalataik mennyiségétől. Ha pusztán véletlenül tippeltek volna, akkor az esetek 14 százalékában találták volna el a helyes szituációt. Ezzel szemben sikerességük mindhárom csoportban meghaladta a 40 százalékot is. A kutyás tapasztalat nem volt hatással teljesítményükre. Valószínű, hogy a legtöbb ember élete során elég tapasztalatot szerez ahhoz, hogy bizonyos mértékben meg tudja különböztetni az eltérő helyzetekben felvett hangokat.

A hangok akusztikai paramétereit elemezve összefüggést találtunk az illető ugatásokra adott hangulati pontszámok, illetve az ugatások magassága, a vakkantások között eltelt idő és a hangok tonalitása között. Minél mélyebb és atonálisabb az ugatás, és gyorsabban követik egymást a vakkantások, annál agresszívebbnek ítélik azt az emberek. A magasabb hangokat - főleg, ha a vakkantások között hosszabb szünetek vannak - kétségbeesettebbnek vélték a résztvevők. Atonális hangokat inkább játékosnak és vidámnak gondolták. Valószínűleg az embereket mindezen jellemzők együttesen segítik abban, hogy képet alkossanak a kutyák hangulatáról.

Ez utóbbi eredmény vezetett minket arra, hogy az ugatás hangtani jellemzői (frekvenciája, tonalitása és üteme), illetve az emberek által megjelölt belső állapotok közötti összefüggéseket kezdjük el vizsgálni. Eugene Morton a hetvenes években rengeteg tanulmányt összegezve azt találta, hogy számos madár- és emlősfaj agresszív helyzetben mély és atonális hangokat hallat, míg behódoló, illetve "barátságos" szituációban ennek ellentétét, magas és tonális hangzású jelzéseket adnak ki. Ez a darwini antitézis-elv megjelenése: az ellentétes belső állapotokat az állatok ellentétes jelzésekkel kommunikálják, hiszen csökkenteni próbálják a félreértés veszélyét. Az ugatások esetében is nagyon hasonló jellegzetességeket tapasztaltunk, egy lényeges különbséggel: más állatok az eltérő szituációkban különböző hangtípusokat használnak, a kutyák viszont egy hangtípuson belül alakították ki ezeket a különbségeket.

Egy másik kísérletünkben arra a két kérdésre kerestünk választ, hogy a kutyák képesek-e megkülönböztetni egy kutya két különböző szituációban rögzített ugatásait, illetve azonos helyzetben ugató különböző kutyák hangjait. Ezek vizsgálatára egy gyakran alkalmazott kísérleti módszert, a "habituáció-diszhabituáció" technikáját használtuk. Ennek alapja az, hogy amikor az állatokat ismétlődő, semleges hatású ingerek érik, a viselkedési reakcióik csökkennek (habituálódnak). Ha ezek után új típusú inger éri őket és felismerik a különbséget a két inger között, a reakcióik újra megnövekednek. Kísérletünkben a kutya gazdájával együtt a vizsgálati helyiség közepén foglalt helyet, és az ugatásokat az oldalt elhelyezett hangszórón keresztül játszottuk vissza (4. ábra). Azt mértük, hogy a kutyák milyen hosszan néztek a hangszóró irányába. A teszt első szakaszában három felvételt játszottunk le ugyanattól a kutyától úgy, hogy közben a vizsgálatban szereplő egy helyben volt (habituáció), majd ezután egy másik kutyától vagy másik helyzetben felvett ugatás következett (diszhabituáció). Két helyzetben rögzített ugatásokat használtunk: idegen ember megpillantásakor, illetve magára hagyatottan, kikötve hallatott hangokat. A kutyák fele az ún. kontrollpróbákban vett részt. Ekkor mind a négy lejátszott ugatást ugyanabban a helyzetben, ugyanattól a kutyától vettük fel, és a negyedik hangra mutatott nézési időket hasonlítottuk össze a kontrollcsoport és a "kezelt" csoport esetében.

4. ábra
A kutya a bejátszott ugatást meghallva a hangszóró irányába tekint

Eredményeink arra utalnak, hogy a kutyák mind az ugatásokban rejlő helyzettől függő, mind az egyedi különbségeket képesek felismerni: míg a kontrollcsoportba tartozó kutyák folyamatosan csökkentő ideig néztek a hangszóró irányába az ismétlődő ugatásokat követően, a kezelt csoport egyedei újra hosszabb ideig tekintettek oldalra az utolsó hangot meghallva (5. a-b. ábra). Különösen érdekes az, hogy a kutyák képesek megkülönböztetni a különböző kutyák ugatásait, hiszen egy másik kísérletünkben kimutattuk, hogy az emberek erre nem képesek.

Az ugatás tehát igen hatékony kommunikációs eszköz, amelynek segítségével a kutyák (de az ember is) képesek az ugató egyed hangulatáról és a külső környezetről is igen finom képet alkotni. Egy viselkedési jelenség evolúcióját vizsgálni nagyon nehéz, egy lehetséges evolúciós fejlődési utat bizonyítani pedig szinte lehetetlen. A kutató feladata ilyen esetekben csak az lehet, hogy próbáljon "hibát" keresni a hipotézisen, amely hibák esetleg kizárják (illetve nagyon valószerűtlenné teszik), hogy a jelleg a korábban elképzelt módon fejlődött. Például, ha az ugatásról feltételezzük, hogy kommunikációs rendszer, amellyel a kutyák egy másik kapcsolatot teremtő fél viselkedését igyekszenek megváltoztatni, akkor két kritériumnak mindenképpen teljesülnie kell. Egyrészt szükséges az, hogy az adó fél (az ugató kutya) specifikus jelzéseket adjon, másrészt a feltételezett vevőknek (az embernek vagy egy másik kutyának) e jelzéseket érzékelniük kell, és helyesen kell értelmezniük. Kísérleteink eredményei szerint e két kritérium teljesül. Valószínűsítjük tehát, hogy az ugatás az emberrel való együttélés hatásaként terjedt el ilyen mértékben.

Következő tervünk az, hogy a laboratóriumban tapasztalt jelenséget valóságos körülmények között is megvizsgáljuk. A tanszéki teszthelyiségben a kutyák meg tudták különböztetni az eltérő helyzetekben és a más-más egyedektől rögzített ugatásokat. Jelenlegi vizsgálatunkban az utcáról játszunk le felvett ugatásokat a kertben lévő kutyáknak, viselkedésüket videóra rögzítjük, és utólag keresünk bennük a lejátszott hangtól függő különbségeket. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy a kutyák meg tudják-e különböztetni az ismerős és az ismeretlen társaik ugatásait, illetve viselkedési reakcióik függenek-e a lejátszott hangok felvételi szituációitól. Ehhez kérjük vállalkozó kedvű olvasóink segítségét.

Ha szívesen részt vennének egy ilyen kísérletben, nagy örömmel fogadnánk jelentkezésüket. Olyan jelentkezőket várunk, akik budapesti kertes házban laknak, és kutyájuk több más kutya ugatását is gyakran hallja.

Elérhetőségünk: 06-30/455-8181 vagy [e-mail].

Molnár Csaba

A Természet Világa. c folyóiratban megjelent cikk szövegét változtatás nélkül, a szerző és a szerkesztőség engedélyével közöltük.