Sorozatunkat folytatva Kováts Réka, a Szentendrei Református Gimnázium diákja ismerteti kutatási eredményeit, amelynek témája: a fejfák és kopjafák.
Bemutatkozás
1990. június 4-én Budapesten születtem, 2006 nyarától folytatok néprajzi kutatómunkát, jelenleg a Szentendrei Református Gimnázium 10. osztályos tanulója vagyok. A KutDiák 2007. évi esszépályázatára adtam be dolgozatomat A megmaradás felkiáltójele címmel. A fejfákkal és kopjafákkal foglalkozó munkámat a zsűri 1. díjjal jutalmazta.
Érdeklődésem többnyire a humán tudományok köré csoportosul. Legjobban a magyar történelem, irodalom tantárgyat kedvelem, de matematika-, szavaló-, népdaléneklő-, rovásíró-versenyekre is járok. Továbbtanulni történelem és néprajz szakon szeretnék. Szabad időmben szeretek olvasni, zenélni, táncházba járni és a Kárpát-medencében barangolni.
A kutatós rövid ismertetése
"A kopjafa legyen felkiáltójel az élet továbbvitelére!"
Farkas Árpád
Kutatásom célja az volt, hogy a ma oly népszerű "kopjafák" és jelentéstartalmuk eredetére rávilágítsak, illetve megpróbáljam egyben láttatni a kutatók különböző véleményeit ezzel kapcsolatosan.
A fejfa művészi kivitelezésű, archaikus jellegű faragott sírjel, a hagyományos népi temetkezési szokások legfőbb tárgyi kelléke. Ősi jellege, társadalmi és kultikus vonatkozásai révén a néprajztudomány nagy figyelmet érdemlő kutatási tárgya. A református, unitárius temetők kizárólagos sírjele, az evangélikusok csak részben használják.
A fejfa nem az idegeneknek tájékoztatásul szolgáló emléktábla vagy emlékoszlop volt, hanem a halott képmása, amely azonos az ábrázolt személlyel. Gyakori jelenség a népi kultúrában, hogy a forma túléli a létrehozó okot és új értelmű szokássá, vagy gyakorlati értelem nélküli művészi vagy ceremoniális megnyilatkozássá csökevényesedik.
A manapság divatos kopjafaállítás stilizált formában az egész Kárpát-medencében megtalálható és szerte a nagyvilágban is, ahol magyarok élnek és emléket állítanak a hősöknek, vagy egy történelmi eseménynek.
A tudósok véleménye a fejfák eredete terén két nagyobb részre oszlik. Egyik csoport a kereszténység előtti időre vezeti vissza a fejfák eredét, míg a másik külső hatásoknak - a kereszténység felvételének, török hódításnak, vagy a reformációnak - tulajdonítja.
A reformáció, véleményem szerint, nem a semmiből hozta létre hagyománykincsét - így a fejfahasználatot sem -, hanem már meglévő formákat vett át és őrzött meg. Pusztán azáltal is, hogy hagyományőrző jellege erőteljesebb a katolicizmussal szemben. Az őspogány motívumok könnyebben maradtak fenn református- evangélikus- unitárius berkekben - azok jelentéstartalmának módosulásával együtt -, mint a katolikusoknál.
A kopjafa mai szóhasználata félreértés. Manapság minden nem kereszt alakú fából készített sírjelre ezt a kifejezést használjuk. Eredeti jelentése elhunyt harcos dzsidájának díszes tartója. Székelyföldön volt használatos. Ott mindenki kapott fejfát, de kopjafát csak a harcosok, hősi halottak, és legfeljebb azok közeli hozzátartozói. A fejfa a kopjától független, s egyben általánosan is használt legfőbb sírjel.
A kopjafa reneszánsza már az 1960-as évektől számba vehető. Jelentős felfutása az 1970-80-as években zajlott. A kopjafa 1989 előtt már elkezdett megválni lokális, felekezeti, funkcionális keretitől, de a temetőn kívüli megjelenésének elterjedése a rendszerváltás időszakára tehető.
A kopjafa állítás új divatja, elterjedése (revival) az egész határon túli magyarság összetartása, "túlélése" érdekében tett erőfeszítés, amely mozgalommá nőtte ki magát.