Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot - interjú Kati Martonnal

Már kapható a könyvesboltokban Kati Marton magyar származású író, újságíró új könyvének magyar fordítása, amelyben többek között négy legendás magyar tudós - Neumann János, Teller Ede, Szilárd Leó, Wigner Jenő - életútját követhetjük nyomon. A Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot című művében az írónő feldolgozza Kertész Andor (André Kertész) és Friedmann Endre (Robert Capa) fotóművészek, Korda Sándor (Alexander Korda) és Kertész Mihály (Michael Curtiz) filmrendezők és Arthur Koestler író sorsát is.

Részlet a könyvből

1939 júliusának egy fülledt napján két fiatal fizikus beszállt egy kék Dodge kupéba, áthajtottak a Triborough-hídon, elhaladtak a futurisztikus Világkiállítási Pavilon mellett, maguk mögött hagyták az akkor még jórészt kikövezetlen 25-ös út gyümölcsárusait, szőlőskertjeit és szerény tanyáit: a világ leghíresebb tudósához, Albert Einsteinhez tartottak, aki a nyarat Long Islanden töltötte. Látogatásuknak, melyet rövidesen megismételtek, történelmi következményei lesznek.

A kisvárosi patikusra emlékeztető, halk szavú Wigner - az övé volt az autó - figyelmesen hallgatta a vehemens, göndör Szilárd Leót. Wigner csak Tábornoknak hívta a barátját, mert mindig ügyelt rá, hogy az úgy érezze, ő a főnök, de azért acélkeretes szemüvege mögül figyelő tekintetét semmi sem kerülhette el. Vezetés közben anyanyelvükön vitatkoztak arról, mit mondjanak a nagy embernek.

A két magyar annyira belemerült a vitába, hogy el is tévedtek. Két óra hosszat furikáztak fel és alá a déli parton, Einstein háza azonban sajnos Peconicban volt, az északi parton. Végül mégis csak sikerült elvergődniük Peconicba, de a kövérkés, gyapjúzakóban izzadó Szilárd szemében mind egyformának tűntek az utcák és a szürke zsindelytetejű házak. Már-már kezdte azt hinni, ellenük fordult a sors és meghiúsítja merész vállalkozásukat. Wigner, aki higgadtabb ember volt, csitítgatta. - Talán kérdezzük meg valakitől, hol lakik Einstein - javasolta. - Végtére is, Einsteinről mindenki tudja, hogy kicsoda. - Végül egy hétéves forma kisfiú mutatta meg nekik a horgászbotjával a verandás, földszintes házat.

A hatvanéves Einstein felgyűrt szárú nadrágban és atlétatrikóban üdvözölte látogatóit, akik régi barátai voltak még Berlinből. Épp akkor érkezett haza a délelőtti vitorlázásból. Szilárd és Wigner németre váltott, és rögtön a tárgyra tért: nem társalogni jöttek. Azzal Einstein már tisztában volt, hogy a németek azzal kísérleteznek, urániumot neutronokkal bombázva nukleáris láncreakciót indítsanak be. A magyarok mondanivalójának másik fele azonban újdonság volt a számára: a nukleáris láncreakció felhasználásával elképesztően hatásos bombát lehet készíteni - atombombát. Híres fehér sörényét rázva Einstein csak annyit mondott: - Daran habe ich gar nicht gedacht! - Erre még egyáltalában nem gondoltam. Akkor tudta meg Szilárdtól, hogy hajdani kollegái, a berlini Vilmos Császár Fizikai Kutatóintézetben már közel járnak a megoldáshoz. Einstein, kinek elméletei forradalmasították a fizika tudományát, mindaddig nem hitte, hogy a nukleáris energiát még az ő életében felszabadítják. Akkor döbbent csak rá, hogy az ő híres, 1905-ös egyenlete, az E=mc² révén felszabadítható az atomban rejlő energia, és urániumból pusztító bombát lehet készíteni.

Einstein, jóllehet meggyőződéses pacifista volt, pontosan tudta, micsoda fenyegetést jelentenek a nácik; akárcsak Szilárd és Wigner, ő is Hitler elől menekült el Németországból. A relativitáselmélet atyja tehát aláírta a Szilárd által előre megfogalmazott levelet, amelynek címzettje a washingtoni belga nagykövet volt, a belga kormányt figyelmeztetendő, hogy a főként Belga-Kongóból beszerezhető urániumból elképzelhetetlen erejű bombát lehet gyártani. Aztán Einstein visszatért a hajójára, a két magyar pedig beült a kocsiba és visszament a városba.

Szilárd aggódott, elég lesz-e ez a levél, hogy célt érjenek. Nem kellene-e levelet írniuk az amerikai elnöknek is, Franklin Delano Rooseveltnek? - Nem nagyon ismertük ki magunkat Amerikában - emlékezett vissza később Szilárd. Ismert azonban egy Alexander Sachs nevű befektetési bankárt, aki barátja volt az elnöknek és járatos Washingtonban. Szilárd megkereste Sachst, aki egyetértett vele: az elnöknek tudnia kell az ügyről.

Két héttel később, július 30-án, egy vasárnapi napon, Szilárd tehát ismét felkereste Einsteint. Wigner akkor Kaliforniában volt, így Szilárd - aki nem tudott vezetni - egy másik magyarhoz fordult segítségért, akinek volt egy 1935-ös Plymoutha: az illető Teller Ede volt, a Columbia Egyetem fiatal fizikaprofesszora. (Teller később gyakran eltréfálkozott azon, hogy ő Szilárd sofőrjeként lépett fel a történelem színpadára.) Szilárd és bozontos szemöldökű sofőrje tehát egy második levelet is aláírattak Einsteinnel. A 20. század talán legfontosabb levelét.

"Úgy vélem - írta a század legnagyobb tudósa, a korszak legnagyobb politikusának -, kötelességem felhívnom az ön figyelmét... arra, hogy hamarosan lehetségessé válhat nukleáris láncreakció beindítása nagy tömegű urániumban, aminek révén hatalmas erők szabadulnak fel új, rádiumszerű elemek keletkeznek igen nagy tömegben. Szinte bizonyos, hogy a folyamat már a közeljövőben beindíthatóvá válik. Ez az új jelenség minden bizonnyal bombák készítésére is felhasználható lesz, és elképzelhető - noha kevésbé bizonyos -, hogy ezek az újfajta bombák hihetetlen erővel fognak rendelkezni. Egyetlenegy ilyen hajón szállított bomba egy kikötőben felrobbantva, az egész kikötőt képes lesz megsemmisíteni a környező terület egy részével együtt. Az Egyesült Államokban csak igen gyenge uránércet bányásznak s csupán szerény mennyiségben. Bár Kanadában és a hajdani Csehszlovákiában is bányásznak jó minőségű uránércet, az uránium legfontosabb forrása Belga-Kongó. A fentiekben vázolt helyzetre való tekintettel ön alkalmasint kívánatosnak tarthatja, hogy a kormány vezetése folyamatos kapcsolatban álljon olyan fizikusokkal, akik Amerikában láncreakcióval foglalkoznak."

A részletet a Corvina Kiadó engedélyével közöltük.