A gömbhalak (Tetraodontidae) többsége a tengerpartok mentén és folyótorkolatokban él (mint például a filmen látható faj), de léteznek édesvízi képviselőik is. Száznál több fajuk zöme általában kis vagy közepes termetű (10-50 centiméteres).
A gömbhalak a gerinces állatok mérgezőségi rangsorában közvetlenül a dél-amerikai nyílméregbékák után következnek. Rendkívül erős idegmérget termelnek: az úgynevezett tetrodotoxin egészen kis mennyiségben is halálos. A japánok kedvenc (és igen drága) csemegéje, a fugu is a gömbhalak egyik képviselője, és a rosszul elkészített fugu már számos ember halálát okozta a szigetországban.
A gömbhal hirtelen felfúvódik, így a vidra nem talál fogást rajta
A lassú úszású, látszólag védtelen gömbhalak azonban az esetek többségében nem a mérgükre támaszkodnak, ha megtámadják őket. Ez könnyen érthető, hiszen hiába ölik meg a ragadozót, ha ennek ellenére maguk is elpusztulnak. Ezeknél a halaknál egy nagyon érdekes védekezési módszer fejlődött ki az evolúció folyamán. A gömbhalak úszkálás közben egyáltalán nem gömbölyűek, inkább hosszú hurkára emlékeztetnek. Veszély esetén azonban az állatok villámgyorsan képesek vízzel megtölteni igen tágulékony gyomrukat, és így hamar fölveszik jellegzetes gömb alakjukat, amelyről a nevüket is kapták. Sok fajon ilyenkor még hegyes tüskék is kimerednek. Ha az állat szája éppen a levegőn van, amikor megijesztik, akkor víz helyett levegőt szív be gyomrába. Így a víz felszínén lebeg, akár a labda.
A ragadozó - akárcsak a filmen látható fokföldi vidra (Aonyx capensis) - nem nagyon talál fogást ezen a "labdán", ugyanis a gömbhalaknak az úszói is kicsik, így még azokba sem lehet belekapaszkodni. Mint látható, hamarosan vidránk is fölhagy a próbálkozással. Nagyobb állat esetén nem mindig válik be ez a taktika, de a gömbhal azokon is "bosszút áll": ha a ragadozónak mégis sikerül bekapnia, akkor sem sokáig örülhet a sikernek, mert a gömbhal mérge hamarosan végez vele.