Mit keresnek halcsontok a Szaharában, a Nílustól 400 kilométerre nyugatra? Erre a kérdésre keresték a választ világűrből készült mérések segítségével Maxine Kleindienst (University of Toronto), Ted Maxwell (Smithsonian National Air and Space Museum, Washington) és kollégáik. Az Endeavour űrrepülőgép fedélzetéről 2000-ben készítettek pontos radarfelvételeket a kérdéses területről, hogy annak domborzatát részletesen megismerjék.
A kutatók megállapították, hogy egykor egy, illetve több kiterjedt tó volt a Szahara területén. A megfigyelések és modellek alapján a régióban a vízborítás közel 250 ezer éve jelent meg. A későbbiekben változott a tó vízszintje és kiterjedése, majd mintegy 80 ezer évvel ezelőtt száradt ki végleg. Összességében több tó is lehetett ebben az időszakban a mai Csád, Líbia és Szudán területén.
A kérdéses tónyomok közül a legnagyobb és legrészletesebben vizsgált 350 kilométer hosszan húzódott a Nílus közelében, és a folyó vize hozhatta a halakat a tómedence területére. Ekkor az esősebb éghajlat is elősegítette a vízzel borított terület növekedését. A későbbiekben a szárazzá váló vidéken a homok a szél hatására mozogni kezdett, és betemette az egykori kiszáradt tómedreket, eltörölve illetve bizonytalanná téve azok nyomait.
Az ősi tó területe az Endeavour radarmérései alapján, kék színnel jelezve amikor 190 méter (balra) és amikor 247 méter (jobbra) mély vízborítás volt a vidéken (NASA)
Az ilyen egykori vizes területek és oázisok azonosítása nemcsak a geológusok számára érdekes. Fontos támpontot adhatnak az emberiség korai elterjedését vizsgáló antropológusoknak is, segítve annak megállapítását, hogy a Homo sapiens miként vándorolhatott el az Etióp-magasföld térségéből, merre segítették útját a környezeti adottságok.