Három példa arra, miért áltudomány az asztrológia

Ha csillagoktól és bolygóktól azt kérdezzük, összeillő pár-e Kati és Jenő, akkor nem felelnek, hiszen ehhez semmi közük sincs. Csaba György Gábor csillagász három markáns példával világítja meg, miért nem nevezhető tudománynak az asztrológia.

A megismerésnek több módja van, és mindenki maga dönti el, hogy melyiket választja. A probléma akkor kezdődik, ha összekeverednek ezek a módszerek. Ha valaki boldogabb életet él az asztrológiai tanoktól, az az ő magánügye, amihez senkinek semmi köze; ám az már baj, ha az asztrológusok tudománynak nevezik azt, amit csinálnak. Egy január végén a horoszkópokkal kapcsolatban megjelent cikkünkre szokatlanul sok komment érkezett (ahogyan ez várható volt), ezért felkértük Csaba György Gábor csillagászt, hogy világítsa meg néhány példával, miért nem tekinthetjük az asztrológiát tudománynak.

Nem lehet egyszerre elfogadni a tudományt és az áltudományt

Az [origo]-n folyó polémiához szerkesztői felkérésre szólok hozzá, abban a reményben, hogy sikerül megvilágítanom az asztrológia és a tudomány alapvető különbségét.

A tudományos elméletek a valóságban tapasztalt jelenségekből indulnak ki, és e jelenségek széles körét néhány viszonylag egyszerű alapelvből magyarázzák. Az elméleteket minden lehetséges módon ellenőrzik, s ha az ellenőrzés nem igazolja, akkor elvetik őket. Így mára a tudomány sokszorosan igazolt ismeretek összefüggő rendszere lett. Tételeit ennek ellenére sem tekintjük 100%-ig biztosnak, az ellenőrzés folytatódik; mégis módszeréből következően a tudomány a legmegbízhatóbb az emberi megismerési formák közt. Ezt bizonyítja az is, hogy eredményei a gyakorlatban remekül alkalmazhatók, mai társadalmunk a létét is ezeknek köszönheti (gondoljunk például az orvostudomány sikereire). Más megismerési formák is vannak, de azok nem tudományosak, gyakorlati alkalmazásra nem valók. Ilyenek az ún. áltudományok is, például az asztrológia. Aki következetesen gondolkodik, annak választania kell: vagy a tudományos módszert fogadja el, és elveti az áltudományokat; vagy az áltudomány mellett dönt, de akkor tagadja a tudomány eredményeit. Ha jobbat tud, elvetheti mindkettőt - mindkettőt elfogadni azonban nem lehet, mivel egymásnak ellentmondanak.

Az asztrológia több ezer éve még tudományos elmélet volt. De logikusan gondolkodó emberek már akkor is kétségbe vonták az alapjait, azaz hogy az égitestek (csillagképek, bolygók) istenek lennének, s ők irányítanák a világ közepén álló Földön végbemenő összes eseményt. A tudomány mintegy 3-400 évvel ezelőtt végleg elvetette az asztrológia rendszerét. Hogy módszere áltudományos, azt most csak három példával illusztrálom. Hazudnak-e a csillagok? című könyvemben az érdeklődők megtalálhatják a téma részletesebb kifejtését.

Első példa: nem létező dolgok hatásai

Vegyük először az állatövi jegyek kérdését! Mintegy 2000 éve, amikor az asztrológia alapelveit rögzítették, a jegyek és az állatövi csillagképek közt nem tettek különbséget. A csillagászok - mivel az ókorról beszélünk, most még az asztrológusokat is ide érthetjük - több ezer éve ismerték ugyan a precessziót (amelynek csillagászati értelmét Hipparkhosz tárta föl az i. e. 2. században, fizikai okát pedig Newton gravitációs törvénye adta meg), de az asztrológiai alapelvek kitalálói azt vagy nem ismerték, vagy nem vették figyelembe. Amikor aztán a tavaszpont észrevehetően eltolódott, el kellett dönteni: elfogadják az eltolódás tényét, vagy különbséget tesznek jegyek és csillagképek között. Az utóbbi mellett döntöttek, pedig a csillagképek - bár csak látszólag, de - léteznek, míg a jegyek teljesen fiktív, kitalált, még látszólag sem létező dolgok. (A mai asztrológus állítólag nem tulajdonít jelentőséget a csillagképeknek, ám a "világkorszakok" tana mégis azok hatására hivatkozik. De tán ez a legkisebb következetlenség az asztrológia rendszerében.)

A horoszkópban szereplő jegyek tehát a valóságban nem léteznek. A bolygók helyzetei teljesen eltérnek az égen elfoglalt valódi helyzetektől, így a "fényszögek" is mások, mint az égi szögtávolságok; a szintén nem létező "házak" csúcsainak helyét különböző asztrológiai iskolák más- és másképp határozzák meg. Ha a horoszkóp "az égbolt ábrázolása egy adott pillanatban", akkor ennek a definíciónak a mai horoszkópok semmiben sem felelnek meg: amit ábrázolnak, annak nagy része nem is létezik, ami viszont létezik, az máshol van az égen, mint a horoszkópban. Vagyis az asztrológus nem létező dolgok hatásairól beszél, ami valójában értelmetlen. (Arról most nem is szólva, hogy ha az égitesteknek lenne olyanféle hatása, mint amit az asztrológus feltételez - csak feltételez, de nem bizonyít! -, az mért épp a látszólagos helyzetektől, szögektől függne, nem pedig a valóságos helyzetektől, távolságoktól, sem az égitestek fizikai tulajdonságaitól.)

Második példa: miért nem fedezhették fel az asztrológusok a Neptunuszt?

Másik - közismert - példám a Neptunusz felfedezése. Az asztrológusok évezredek óta állítják, hogy horoszkópjaik beválnak. Ám a Naprendszer bolygói közül 1781-ig csak a szabad szemmel láthatókat ismerték, csak ezek szerepeltek a horoszkópokban is. Mivel - ha az asztrológiának van valóságtartalma - a még ismeretlen bolygóknak is kellett hogy legyen hatása, s ezt nem vehették figyelembe - horoszkópjaik rosszak voltak, következtetéseik sem lehettek helyesek.

Az Uránusz megfigyelése során a csillagászok úgy találták, hogy pályája nem egyezik pontosan a Newton-törvények alapján előre számított pályával. Többen is arra következtettek: lennie kell egy még ismeretlen bolygónak, amelynek gravitációja zavarja az Uránusz mozgását. Ha így van, akkor az eltérésekből ki lehet számolni az ismeretlen bolygó helyzetét. Ki is számolták; s amikor Galle német csillagász a megadott helyre irányította távcsövét, néhány perc alatt megtalálta a keresett bolygót (Neptunusz, 1846). Ez a tudomány módszere: az elmélettől tapasztalt eltéréseket elemzi, új tényekre következtet belőlük, következtetését ellenőrzi, és így újabb felfedezésekhez jut. Ha az asztrológusok is tudományos módszert használnának, a régi horoszkópok szisztematikus hibái alapján rég fel kellett volna fedezniük a Naprendszer összes bolygóit.

Harmadik példa: mi van a törpebolygókkal?

Harmadik problémaként a Plútó kérdését említeném. Miután Tombaugh 1930-ban fölfedezte, a Plútót is besorolták a nagybolygók közé, bár pályaadatai alapján ez a besorolás gyanús volt egy kissé. Az asztrológusok - nem kis nehézségek árán, hisz az összes elképzelhető tulajdonság már ki volt osztva a bolygók közt - kiagyalták a Plútó "jelentéstartalmát". Ma e bolygót nem tekintjük nagybolygónak, és már sok hozzá hasonló ún. törpebolygót ismerünk. Az asztrológusoknak ismét dönteniük kellett volna: ezután a horoszkópokban nem számolnak a Plútóval (de akkor el kell ismerniük, hogy minden, amit eddig mondtak róla, hamis), vagy az összes törpebolygóval, sőt a sok tízezer kisbolygóval is számolniuk kell. Ők azonban megint nem vesznek tudomást a valóságról, és továbbra is a Plútó kitalált hatásaival számolnak.

Aki tehát azt állítja, hogy minden horoszkóp rossz, annak a természettudomány álláspontja szerint igaza van. És ahogy már Seneca is megmondta: "Errare humanum est, in errore perseverare dementis"; vagyis: "Tévedni emberi, a tévedéshez ragaszkodni viszont esztelen dolog".

Hazudnak-e a csillagok?

A csillagjósok immár több ezer év óta készítik horoszkópjaikat, jövendöléseiket, jellemzéseiket - a tudósok pedig azóta is vitatják, van-e értelmük ezeknek. Hazudnak-e a csillagok? Kötetünk csillagász szerzője röviden ismerteti a csillagászat tudományának mai világképét, végigvezeti az olvasót az asztrológia történetén, megmutatja, hogyan készülnek a horoszkópok - majd szembeállítva egymással a tudomány és az asztrológia érveit, kifejti saját véleményét a csillagjóslásról. Szerinte "a csillagok nem hazudnak - ha értelmes kérdést teszünk föl nekik. Ha azt kérdezzük tőlük, milyen messze vannak a Földtől, milyen a kémiai összetételük, hőmérsékletük, hogyan termelik az energiát stb., akkor szívesen válaszolnak. De még arra is, hogyan és mikor keletkeztek - csak ezt a választ már nehezebb pontosan megérteni. Válaszaik nemcsak érdekesek, hanem fontosak is; lehet például, hogy éppen ezek fogják hozzásegíteni az emberiséget energiagondjai megoldásához. De ha azt kérdezzük tőlük, összeillő pár-e Kati és Jenő, vagy hogy X. Y. jó orvos lehet-e - akkor nem felelnek, hiszen ehhez semmi közük sincs. Ha mégis választ követelünk tőlük, a válasz értelmetlen zagyvaság lesz..." (GeneralPress, 2003, Bp.)