A madarak is megroggyantak a dínók kihalásakor

Virágzó csoportot alkottak a madarak egészen a kréta-paleogén határon bekövetkező tömeges kihalásig, derült ki egy új tanulmányból. Az eddig ismert leggazdagabb, 17 fajból álló késő kréta madárfaunát Észak-Amerikából írták le.

A kréta időszak igen fontos volt a madarak evolúciója szempontjából. Látványos felvirágzás következett be az időszak elején, majd egy alapvető átalakulás tapasztalható a faunák összetételében a kréta-paleogén határon. Az ősi madárcsoportok nem élték túl a kréta időszak végét, és a legtöbb modern madárrend első azonosítható tagjai a paleocén és az eocén korszakokból ismertek. Azonban a kréta végi tömeges kihalás szerepe a madarak evolúciójában máig is vitatott kérdés, elsősorban a rendelkezésre álló nagyon kevés késő kréta kori fosszília miatt. Ezért az sem volt eddig egyértelmű, hogy az ősi madarak fokozatosan haltak ki a kréta időszak alatt, vagy pedig változatosak maradtak egészen a kréta végéig, és csak az aszteroidabecsapódás okozta a végzetüket.

A kréta-paleogén tömeges kihalás globális és nagyon gyors volt. A leginkább elfogadott nézetek szerint egy extraterresztrikus (világűrből jövő) becsapódással magyarázható, amelynek következtében a szárazföldi ökoszisztémák összeomlottak. A dinoszauruszok és a pteroszauruszok teljesen eltűntek, de emellett számos emlős, hüllő, rovar és növény is áldozatul esett.

A PNAS legújabb számában nagyon változatos madárfaunát ismertetnek Észak-Amerika nyugati részéről, a kréta időszak legvégén lerakódott kőzetekből. A maradványok három formációból származnak (Hell Creek-formáció, Lance-formáció, Frenchman-formáció), és a fosszíliák túlnyomó többsége a kréta végi kihalás előtti 300 ezer évben leülepedett rétegekből került elő. Mivel többnyire csak izolált csontok álltak rendelkezésre, a kutatók a leggyakrabban előforduló lapockacsontok hollócsőrnyúlványát (coracoid) vizsgálták. Ezáltal elkerülték, hogy ugyanannak a fajnak a különböző helyeken előkerült különböző csontjait eltérő fajokhoz sorolják, és így tévesen növeljék az előforduló fajok számát. A hollócsőrnyúlványok minimális variációt mutatnak egy fajon belül, így az eltérő típusok egyértelműen különböző fajokat jelölnek.

17 csont - 17 madárfaj. Az Észak-Amerika nyugati részén talált késő kréta fosszilis madáranyagokból a leggyakrabban előkerülő azonos csontokat hasonlították össze. A lapocka hollócsőrnyúlványa fajon belül minimális változékonyságot mutat, így a kutatók biztosak lehetnek benne, hogy a 17 morfotípus 17 különböző fajt jelez

Az amerikai és kanadai kutatók összesen 17 fajt azonosítottak, melyek közül 7 faj (41 százalék) az ősi madarakat képviseli (Enantiornithes, Ichthyornithes, Hesperornithes, Palintropiformes). Ezen csoportok egyike sem ismert a paleogénből, vagyis a kréta végi kihalás mindannyiuk számára végzetesnek bizonyult. Az ősi madarak négy különböző evolúciós ágának jelenléte a tömeges kihalás előtti utolsó 300 ezer évben erős bizonyíték amellett, hogy az ősi csoportok nem fokozatosan tűntek el, hanem tömeges kihalásuk időben egybeesik az aszteroidabecsapódással (Chicxulub-kráter, Yucatán-félsziget).

A leírt madarak többsége ugyanakkor a fejlett madárfarkú-madarak (Ornithurae) közé tartozik, ami azt mutatja, hogy a modern madarak legfontosabb radiációs periódusa még a kréta időszak vége előtt lezajlott. A vizsgált fajok egyike sem sorolható azonban a ma élő madarak (Neornithes) közé. A leírt fajok mérettartománya nagyon változatos, a körülbelül 200 grammos kisebb madarak mellett néhány kifejezetten nagy alak is előfordul, amelyek a mezozoikum legnagyobb ismert madarai közé tartoznak (például az Avisaurus archibaldi testtömege elérhette az 5 kilogrammot). A ma élő legkisebb (10-20 grammos) és legnagyobb (10 kg-os) alakoknak megfelelő méretek látszólag hiányoztak az észak-amerikai késő kréta faunából.