Amikor igazi sikertörténet volt Magyarország

Károly Róbert életútja igazi sikertörténet: élete Nápolyban indult a magyar trón esélytelen követelőjeként, majd az anarchiába fordult ország fölötti hatalmat megszerezve és rendet téve erőskezű és sikeres királyként kormányzott. Öt felesége volt, az utolsó öt fiúval ajándékozta meg. Akarhat-e többet egy középkori uralkodó? Még a merényleteket és csatákat is megúszta.

Az 1288-ban született Károly Róbert, egyik legsikeresebb középkori uralkodónk nem önszántából választotta Magyarországot. Születése jogán akár Nápoly királya is lehetett volna, hiszen nagyapja II. Károly (uralkodott 1285-1309) nápolyi uralkodó, édesapja pedig a király elsőszülött fia, Martell Károly volt. A nápolyi királyság tehát előbb-utóbb az egyedüli fiúgyermek Károly Róbertre szállt volna, ráadásul édesapja, a trón várományosa még II. Károly életében, 1295-ben meghalt. II. Károly, a nagyapa azonban másképp döntött: elsőszülött fiának ágát – így Károly Róbertet is – 1296-ban kizárta a nápolyi trón örökléséből, és harmadik fiát, Róbertet tette meg örökösévé.

II. Károly terveiben az szerepelt, hogy unokája, Károly Róbert a nápolyi Anjou-dinasztia magyarországi követeléseit próbálja meg majd valóra váltani. II. Károly felesége ugyanis Árpád-házi Mária, V. István magyar király leánya volt. Károly Róbert dédapja tehát V. István magyar király volt, ez pedig némi jogalapot jelentett a magyar trónra. Károly Róbert anyja egyébként Habsburg Klemencia hercegnő volt, vagyis Károly Róbert egyben az első olyan uralkodónk, akinek ereiben Habsburg vér is folyt.

Károly Róbert szobra a Hősök terén Forrás: MTI/Jászai Csaba

A nőági Árpád-házi rokonság azonban mit sem ért volna, ha az Árpád-ház férfiága nem sodródott volna a 13. század végén a kihalás szélére. Amikor 1290-ben az Árpádok utolsó uralkodója, III. András ült a magyar trónra, a nápolyi Anjouk már nem ismerték el királynak (kétesnek tartott származása miatt), és megkezdték harcukat a magyar trónért.

Tartományurak és trónviszályok

Károly Róbert még III. András életében, 1300 augusztusában megérkezett Magyarországra, hogy érvényesítse a nagyapja által ráruházott trónigényt. III. András halálának híre Zágrábban érte a mindössze 12 esztendős trónkövetelőt, akit támogatói - a zavaros helyzetet kihasználva - 1301-ben az ország királyává koronáztattak az esztergomi érsekkel. A koronázás azonban nem volt érvényes, mert nem a Szent Koronával történt.

Magyarországon ekkoriban siralmas állapotok uralkodtak. Noha a királyi uralom formálisan még létezett, a 13. század utolsó két évtizedében az ország lényegében darabokra szakadt. A IV. Béla által útjára indított várépítési program eredményeként számos vár került magántulajdonba, ami nem kívánt hatásként a nagyurak megerősödését hozta. A tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Bélához még hűséges bárók fiai és unokái a század végén önálló hatalmi bázis kiépítésére használták föl az erődítéseket és a hozzájuk kapcsolódó földbirtokokat. A tartományurak néhány megye fölött alakítottak ki szilárd hatalmat, egy-egy terület szinte külön államnak volt tekinthető, hiszen ítélkezési jogot vontak magukhoz, hadsereggel rendelkeztek, gyakran még önálló külpolitikát is folytattak. Az ország összetartozás-tudata volt olyan erős, hogy formálisan ne szakadjon darabokra Magyarország, a tartományurak elismerték az utolsó Árpádokat királynak. A királynak valódi hatalma azonban nem volt.

Csák Máté trencsényi hadúr Forrás: Wikipedia

Az Árpád-ház kihalása viszont már azzal fenyegetett, hogy az ország tényleg darabokra hullik. A különböző részek fölött a hatalmat a 13. század végén megszerző oligarchák – köztük az északnyugati rész fölött uralkodó Csák Máté, a nyugaton hatalmaskodó Kőszegi-család, vagy az északkeletet uraló Aba-család – célja ugyanis az volt, hogy olyan uralkodót ültessenek a trónra, aki lehetővé teszi számukra, hogy továbbra is megőrizzék uralmukat.

Az utolsó Árpád halálával ráadásul olyan helyzet keletkezett, amire még nem volt példa az ország történetében: nem volt egyértelmű törvényes örökös az ország trónjára. Több jelentkező is akadt: egyrészt a már az országban tartózkodó Károly Róbert, másrészt pedig a cseh király fia, az anyagi ágon szintén az Árpád-házból származó Vencel, aki magyar királyként a László nevet vette föl. Jól jellemzi az ország helyzetét, hogy mindkét trónkövetelő kiskorú volt. Az oligarchák számára pedig két kiskorú trónkövetelő harcánál kevés jobb helyzet lehetett volna hatalmuk megőrzésére.

Az oligarchák jelentős része kezdetben Lászlót támogatta, aki eljegyezte III. András leányát is, és Budán rendezte be udvarát. László azonban 1305-ben hazatért Csehországba, mert édesapja halála után inkább a cseh trónt választotta, a magyar koronáról pedig lemondott Ottó bajor herceg javára. Ottó ugyan 1305-ben megjelent Magyarországon, ám érdemi támogatás nélkül maradva Kán László erdélyi vajda letartóztatta, elvette tőle a Szent Koronát, őt magát pedig 1307-ben hazabocsátotta. Mivel pedig Ottó a továbbiakban nem próbálkozott a trón megszerzésével, Károly Róbert – ekkor már 20 éves ifjú – egyedül maradt a trónkövetelők sorában. Hatalma elismerése érdekében 1309-ben a pápai legátus koronázta meg újra Károly Róbertet, ám mivel ez a szertartás sem a Szent Koronával történt, ezt sem ismerték el érvényesnek. Végül aztán Kán László visszaszolgáltatta a koronát, így 1310. augusztus 27-én megtarthatták a harmadik, immáron kifogástalan koronázást.

A királyi hatalom megszilárdítása

Károly Róbert címere Forrás: Wikipedia

Miután minden érintett elismerte Károly Róbertet Magyarország királyának, az új uralkodó fő célja az lett, hogy fölszámolja a tartományúri hatalmat. Ez a folyamat több mint egy évtizeden át tartott, és 1322-23 körül ért véget. Károly Róbert egyrészt arra támaszkodhatott, hogy sokaknak érdekében állt fölszámolni az oligarchák hatalmát: a vármegyei nemeseknek, az egyháznak, sőt még a jobbágyoknak is. A király kezére játszott még az is, hogy a tartományurak legfeljebb csak alkalmi szövetséget kötöttek egymással, ez pedig lehetőséget adott a királynak, hogy egyenként győzze le őket. A király győzelmei egyfajta öngerjesztő folyamatot indítottak el: minden nagyobb győzelmét követően egyre többen kezdték támogatni.

Első nagy győzelmét 1312-ben Rozgony mellett aratta, amivel lényegében véget vetett az ország keleti része fölött uralkodó Aba-klán uralmának. 1316-ban a nyugati határszél fölött basáskodó Kőszegiek uralmát számolta föl, majd 1317-ben Csák Máté ellen is jelentős sikereket ért el. Az ország megtisztítása akkor érte el csúcspontját, amikor 1321-ben Máté úr tetterős utód nélkül elhalálozott, birtokai így Károly Róbert ölébe hullottak. A konszolidáció utolsó lépése az volt, amikor a királyi udvar 1323 nyarán Temesvárról Visegrádra költözött. Károly Róbert új királyi pecsétet faragtatott, ami egyértelműen jelezte, hogy új szakasz kezdődik formálisan már 22 éve tartó uralkodásában.

Uralkodása további részében a király hatalmát lényegében semmi nem veszélyeztette, érdemi ellenzék nem szerveződött. A korábbi tartományurak földjeit és várait a király elkobozta, és csak nagyon kicsiny hányadát adományozta oda a mellette kiálló főuraknak. A későbbiekben fontos alapját jelentette a királyi hatalomnak, hogy az ország földbirtokainak közel harmada az uralkodó tulajdonában állt. A várak jelentős hányada is a király birtokában volt, így a király elejét vehette annak, hogy ismét megerősödjenek a bárók. Károly még azt is megtehette, hogy az országgyűlést sem hívta össze, a királyi tanáccsal együttműködve kormányzott.

Károly Róbert szobra Forrás: Wikipedia

Hatalmának megerősítését szolgálta az is, hogy a korábbi tartományurak családját távol tartotta a hatalomtól. Az 1320-as években fölálló új kormányzatba Károly új embereket emelt. Olyan nemeseket, akiknek ugyan korábban is volt szerepük ország életében, ám családjuk nem játszott szerepet az oligarchák idején. Károly Róbert – noha maga Nápolyból jött – magyar urakra bízta a legfontosabb tisztségeket, egyedül a nádori tisztséget betöltő Druget-család tagjai jöttek a király szülővárosából.

Magyarország aranynagyhatalom

Károly átgondolt személyzeti politikája mellett gazdaságpolitikájával alkotott maradandót. Egyrészt uralkodása idejére esik a magyar nemesfémbányászat föllendülése, hiszen ekkor fedezték föl Körmöcbánya környékén azokat a lelőhelyeket, ahonnan a magyar arany legnagyobb része kikerült. Egyes becslések szerint az európai aranytermelés kétharmadát a magyar bányák adták, ami alapvetően a királyi kincstárat gazdagította. Nincsenek pontos adataink a kitermelt arany mennyiségéről, azt azonban tudjuk, hogy amikor özvegye, Erzsébet királyné 1343-ban Nápolyba utazott, hogy előmozdítsa Károly kisebbik fia, Endre koronázását, horribilis pénzt vitt magával: 6600 kg ezüstöt, 5100 kg aranyat, valamint 200-300 ezer aranyat vert pénz formájában. Mindebből következtethetünk arra, hogy a magyar bányák hatalmas hasznot hoztak.

A bányászat fejlődését ráadásul az is előmozdította, hogy Károly Róbert változtatott a bányanyitás feltételein. Ha egy nemes a reform előtt a földjén valamilyen ásványkincset talált, az uralkodónak jogában állt megvásárolni a birtokot vagy éppen elcserélni egy másikra. A birtokok tulajdonosai ezért inkább eltitkolták az esetleges ásványkincseket, így azok föltáratlanok maradtak. 1327-től kezdődően viszont a nemes akkor is megtarthatta a földjét, ha ott bánya nyílt, ráadásul a bányabér (urbura) egyharmada őt magát illette meg. Az intézkedés érdekeltté tette a földesurakat a bányanyitásban.

Károly Róbert aranyforintja Forrás: Wikipedia

A tartományurakkal történő leszámolás utáni békeidőszak komoly gazdasági föllendülést hozott, ami a bányajövedelmek mellett tovább gyarapította a királyi kincstárat. Károly Róberthez kötődik a pénzreform is: a kitermelt aranyból firenzei mintára bevezette az első aranyforintot, miközben meg kívánta szüntetni a pénz állandó leértékelését, így stabilizálva az ezüstpénzek ezüsttartalmát. Ezen kívül új adónemek kivetésével is növelte a kincstár bevételeit. Körültekintő gazdaságpolitikájához kapcsolódott az is, hogy a cseh királlyal szövetkezve Bécs kizárásával új kereskedelmi útvonalat terveztek a német területek felé.

A visegrádi királytalálkozó

Hatalma megszilárdítását követően a király az 1320-as évektől fogva határozott, világos külpolitikát folytatott. Északi és nyugati irányban a békére törekedett, a cseh és a lengyel királysággal tartós szövetségre lépett. Ehhez előbb a magyar diplomáciának sikerült összebékítenie a több vitás kérdés miatt is feszült viszonyban élő cseheket és lengyeleket, majd 1335-ben Visegrádon került sor a nevezetes királytalálkozóra Károly Róbert, Nagy Kázmér lengyel és János cseh király részvételével. A találkozó alapvetően az osztrák hercegek elleni nagy szövetség létrehozásának jegyében telt. A szövetség szorosra fonását jelezte, hogy korábban Magyarország és Csehország valutauniót hozott létre, majd 1339-ben Kázmér lengyel király szerződésben kötelezte magát, hogy ha utód nélkül halna meg, koronája Károly Róbert valamelyik fiát illeti. Öt felesége volt, az utolsó öt fiúval ajándékozta meg.

Külpolitikája a Balkánon az Árpádoknak alávetett vazallus tartományok rendszerének helyreállítását célozta, változó sikerrel. Különösen meggyűlt a baja Baszaráb havasalföldi fejedelemmel: 1330-ban Károly Róbert hadat vezetett Baszaráb ellen, ám súlyos vereséget szenvedett a csatában, ahonnan csak úgy tudott elmenekülni, hogy egyik vitéze önfeláldozóan fegyvert és pajzsot cserélt az uralkodóval. Dénes vitéz a király páncéljában elesett, a király viszont megmenekült. Károly kísérletet tett rokonai, a nápolyi Anjou-ág trónjának megszerzésére, ám döntő sikert ebben sem tudott elérni.

Károly Róbert politikusi teljesítményének megítélése egyértelmű. Amikor 12 éves korában trónkövetelőként az országba érkezett, egy darabokra hullott országot láthatott maga előtt, amikor pedig 1342-ben elhunyt, egy önmagában békével élő, szilárd külkapcsolatokkal, fejlődő gazdasággal és erős királyi hatalommal rendelkező országot adott át hozzá hasonlóan tehetséges fiának, Lajosnak.