1918. június 10-én, ahogy Premuda sötét tömege mögött lassan derengeni kezdett a kora hajnali látóhatár, Luigi Rizzo korvettkapitány a MAS 15 (Motoscafo Anti Sommergibile, tengeralattjáró-elhárító motorcsónak) kapitánya kiadta a parancsot a visszafordulásra.
Az előző nap Anconából kifutott két egységből, a MAS 15 és MAS 21 torpedócsónakokból álló raj az Adriai-tenger horvát partvidékén járőrözött; Lutrosnjak-sziget közelében álltak lesben.
Az éjszakai őrjárat alatt egyetlen hajót sem fedeztek fel,
és Rizzo kapitány még azelőtt szerette volna elérni a biztonságos nyílt tengert, hogy felkel a nap.
Ekkor még senki sem sejthette, hogy június 10. unalmas eseménytelenséggel felvirradó napja az olasz királyi haditengerészet legdicsőségesebb fegyvertényét, a Monarchia flottájának pedig legszomorúbb kudarcát hozza el.
Hajnali 3 óra 15 perckor a MAS 21 szolgálatos matróza a halványbíborban derengő horizonton kövérre hízott, fekete füstoszlopokat fedezett fel.
A mindenre elszánt Rizzo korvettkapitány azonnal a füstcsíkok irányába fordította apró, ám gyors hajóit.
A tengerre leszállt hajnali pára jótékony paplanjába burkolózva a sebesen vágtató motorcsónakok előtt hamarosan két hatalmas hadihajó sziluettje bontakozott ki a szürkeségben; az osztrák-magyar hadiflotta félelmetes és szupermodern nehézegységei, a Prinz Eugen és a Szent István csatahajó.
Heinrich Seitz sorhajókapitány, a flottakötelék parancsnoka idegesen járkált fel-alá az impozáns Szent István hídján. Köteléke jelentős késésben volt; a rakoncátlankodó turbinák miatt az eredeti tervhez képest csak egy órával később tudott kifutni a pólai (ma: Pula, Horvátország) hadikikötőből.
Úgy tűnt, hogy napfelkelte előtt már nem érik el a Dugi Otok körzetében kijelölt találkozási pontot, ahol a Szent István testvérhajói, a Tegetthoff és a Viribus Unitis várakoztak, utóbbi a fedélzetén a flotta rámenős főparancsnokával, Horthy Miklós ellentengernaggyal.
Technikai érdekességek
A Szent István volt az első olyan modern csatahajó, amelyet egyenként három, 305 mm-es löveggel felszerelt tornyokkal láttak el. Később ez az elrendezés lett a minta a brit és az amerikai haditengerészet csatahajóinál is. Ugyancsak itt alkalmazták először az egymás mögött és felett elhelyezett ágyútornyokat. Ez utóbbi konstrukció azonban a Szent István kis merülése miatt súlyponti problémákat okozott. Többek között erre volt visszavezethető a csatahajó gyors megdőlése és végzetes átfordulása is. A hajó fő fegyverzetét a négy toronyban elhelyezett tizenkettő 305 mm-es löveg alkotta. Ezen kívül 12 darab 150 mm-es, 18 darab 70 mm-es ágyúval és négy 533 mm-es torpedóvetőcsővel szerelték fel. A hajtást 12 Babock-Wilcox kazán, illetve 2 AEG gőzturbina, valamint két hajócsavar biztosította, ami 20,4 csomó (38 km/h) sebességre gyorsította fel a hajót.Seitz sorhajókapitány ezért parancsot adott a fűtőknek, hogy amit csak lehet, hozzanak ki a hatalmas csatahajó gépeiből.
A felfűtött kazánokban termelt gőz egyre nagyobb fordulaton pörgette a két AEG turbinát, a hajócsavarok tépték, marták a vizet, hosszú fehér sodorvonalat vágva a hajnali tenger nyugodt felszínére.
A Szent István és a tempót felvevő Prinz Eugen kéményeiből vastag, koromfekete füstfelleg szállt az ég felé,
az óriások közelébe csalogatva Rizzo korvettkapitány apró csónakjait. Az olasz motorcsónakok ügyesen átsiklottak a csatahajókat a kormányfél felőli oldalon kísérő (a tengerészeti zsargonban a kormányfél a hajók jobb oldalát jelenti) torpedónaszádok során.
Luigi Rizzo parancsnok rohamozó egységei 700 méteres távolságról indították a „halacskákat”, azaz a motorcsónakok oldalára szerelt vetőcsövekben lapuló torpedókat. Hajnali 3 óra 25 perckor óriási dörej tépte szét a távozó éjszaka csendjét;
a Szent István oldalán magas, piszkosfehér vízoszlop emelkedett a magasba.
A MAS 15 mindkét torpedója telibe találta a csatahajót.
A bevitt találatok után a MAS 15 éles fordulatot téve sebes tempóban kezdte menteni az irháját. Minderre jó oka volt, mert a támadókat felfedező T-76 torpedónaszád kivált a kísérőhajók közül. A naszád szirénáját bőgetve, orrlövegét működésbe hozva, teljes gőzzel vágtatott a menekülő motorcsónakok után, fehéren világító tajtékot tolva maga előtt.
A fürge MAS csónakokat azonban elnyelte a nyugati látóhatárt még jótékonyan beborító sötétség. Még öt perc sem telt el a torpedók becsapódásától számítva, de a Szent István gépei már felmondták a szolgálatot, és az óriás 10 fokos szögben megdőlve megállt.
A támadás szétzilálta a hadrendet. Mivel a csatahajók fedélzetéről nem vették észre az apró torpedócsónakokat, a Prinz Eugen kapitánya tengeralattjáró-támadásra gondolt, és vad manőverezésbe kezdett.
Eközben a Szent Istvánon megkísérelték megállítani a víz betörését, és helyreállítani a gépek működését, valamint megakadályozni a csatahajó további dőlését. A legénység erőfeszítései részben sikerrel jártak, újraindították a gépeket, és ezzel működésbe lehetett hozni a szivattyúkat. A vízvonal alatt 5 méterrel a kazánházban robbant torpedó okozta sérülés azonban túlságosan súlyosnak bizonyult,
sem a szivattyúk, sem pedig a lékponyvák segítségével nem sikerült feltartóztatni a tengervíz betörését.
Seitz sorhajókapitány a még működő orrmotorok segítségével elért 4,5 csomós sebességgel vánszorogva megpróbálta elérni a viszonylag közeli Molat-szigeten lévő Brguljski-öblöt. Az volt a terve, hogy a sekély öbölbe kormányozva a Szent Istvánt, az majd megfeneklik, és ezzel megmenthetővé válik a hadihajó.
A vízbetörés miatt azonban ismét dőlni kezdett a hajó, amit még a súlyos, 305 milliméteres lövegek balra fordításával sem tudtak ellensúlyozni.
Már bevilágította a tengert a nap, amikor 5 óra 58 perckor feltartóztathatatlanná vált a Szent István átfordulása.
Seitz sorhajókapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. Miután a csatahajó teljesen átfordult, 6 óra 5 perckor a Monarchia flottájának legmodernebb egységét és a magyar ipar büszkeségét elnyelte a tenger, 89 tengerészt ragadva magával a hullámsírba.
Az Osztrák-Magyar Monarchia közös kormánya még 1908-ban döntött a legkorszerűbb, úgynevezett dreadnought típusú csatahajóosztály megépítéséről.
Ennek egységei, a Tegetthoff, a Viribus Unitis, a Prinz Eugen, valamint az utolsóként szolgálatba állított Szent István azonban az első világháború Adriai-tengeren lezajlott hadműveleteiben alig-alig vettek részt.
Maximilian Njegovan tengernagy, flottaparancsnok kockázatokat kerülő haditengerészeti vezető volt, aki a nagy és drága modern egységek megóvására azt látta a legbiztosabb megoldásnak, ha a kikötőben tartja a hajókat.
Az adriai háború „igáslovai” így nem a jelentős tűzerőt képviselő Tegetthoff-osztály csatahajói, hanem a tengeralattjárók, a torpedónaszádok és a rombolók, illetve a cirkálók voltak.
Botrányos névadó ünnepség
Régi tengerészhagyomány, hogy az újonnan vízrebocsátott hajót mindig egy hölgy kereszteli meg. A Szent István „zászlóanyja" Mária Terézia főhercegnő volt. Az 1914. januári fiumei vízrebocsátási ünnepségen Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökösnek, úgy is, mint a császári és királyi flotta fő szemlélőjének hivatalból jelen kellett volna lennie. A magyarokat nem nagyon szívlelő főherceget mélyen felháborította, hogy Ferenc József császár elvetve az új csatahajó nevére tett javaslatát (a híres 18. századi osztrák tábornokról, Laudonról akarta elneveztetni a hajót) a magyar kérést fogadta el, hozzájárulva a csatahajó Szent István névre kereszteléséhez. Emiatt nem volt hajlandó megjelenni a Szent István vízrebocsátásán.Az évekig kikötőkben veszteglő csatahajók legénységének morálját aláásta a tétlenség, és a hosszúra nyúlt háború lélekölő szellemisége. Az 1917-es bolsevik forradalom után a haditengerészet soraiban is felbukkantak a kommunista eszmék.
A morál és fegyelem fellazulása, valamint a bolsevik agitáció állt az 1918. február 1-én kirobbant cattarói matrózlázadás hátterében is.
IV. Károly király leváltotta a tehetetlen Njegovan tengernagyot, és helyére 1918. február 27-én a haditengerészeti tisztikar fiatalabb generációját képviselő, kezdeményezőkészségéről és rámenősségéről ismert zászlóstisztet, Horthy Miklós ellentengernagyot nevezte ki.
Az új parancsnok a fegyelem megszilárdításához egy átfogó haditengerészeti akciót vélt a legjobb eszköznek.
Szilárd fegyelem helyreállítására a legjobb módszernek azt tartottam, ha legénységünket harcba vetjük.
Föl kell ráznunk petyhüdtségéből azokat, akiknek a füle mellett még sohasem fütyült golyó” – írta Horthy visszaemlékezésében. Tervéhez megszerezte az uralkodó és a flotta vezérkarának támogatását is.
A Szent István 1915. november 17-én történt szolgálatba állításától hullámsírba merüléséig összesen 56 napot töltött a tengeren, különböző hadgyakorlatok végrehajtásával. 1918. június 9-ei kifutásáig egyetlen éles bevetésben sem vett részt.
Horthy admirális 1917. május 15-én – még sorhajókapitányként – a Novara, a Helgoland és a Saida cirkálókkal feltörte az antant erői által az Otrantói-szorosban létesített zárat, ezzel biztosítva a német és osztrák-magyar tengeralattjárók, valamint felszíni egységek kijutását a Földközi-tengerre.
(Az Otrantói-szorosban létesített zár terve Winston Churchilltől, az Admiralitás első lordjától származott.) Az antant felismerve az ebből származó súlyos veszélyeket, 1918 elejére ismét, most már sokkal nagyobb erőkkel lezárta a szorost.
Horthy azt tervezte, hogy az 1918. június 9. és 11. közötti holdtalan időszakban a teljes Tegetthoff-osztály, valamint a Radetzky-osztály nehézegységeinek, továbbá jelentős cirkáló- és rombolókötelékeknek a bevetésével feltöri a zárat, egyszersmind megsemmisíti az antant Adriai-tengeren állomásozó erőit.
A magyar ipar büszkesége
A magyar parlament 1910-ben csak azzal a feltétellel szavazta meg a flottafejlesztési büdzsét, ha a Tegetthoff-osztály utolsó egységét nem Triesztben, hanem a magyar tulajdonú fiumei Ganz-Danubius Rt.-ben építik meg. A Szent István volt a magyar hajóépítő-ipar történetének legnagyobb vállalkozása. A 152 méter hosszú és 21 000 tonna vízkiszorítású hadihajó vízrebocsátásához és felszereléséhez a Ganz fiumei gyártelepén új üzemépület és sója megépítése vált szükségessé. Az 1912. január 29-én történt gerincfektetéstől nem egész két év telt el a hajó vízrebocsátásáig, amire 1914. január 17-én került sor.A hadműveleti terv szerint két, könnyű egységekből, rombolókból és cirkálókból álló rohamcsoport támadná meg a 64 kilométer széles, 76 felfegyverzett halászhajó (úgynevezett drifter), 40 brit és ausztrál romboló, valamint 36 brit, illetve amerikai tengeralattjáró-vadász által védett zárat.
A terv szerint eközben a nagy tűzerejű csatahajókat, továbbá jelentős romboló- és cirkálóerőket magába foglaló hét hátvédcsoport távolabb állomásozott volna, megvárva, amíg az antant erői – csakúgy, mint 1917. május 15-én – kifutnak Brindisi és Ancona kikötőjéből, hogy utána lerohanják és megsemmisítsék azokat.
A siker fontos előfeltétele volt a meglepetés, a Szent István végzetével azonban ez semmivé foszlott.
Amikor Horthy zászlóshajója, a Viribus Unitis fedélzetén értesült a Szent István pusztulásáról, azonnal lefújta a hadműveletet. Rizzo korvettkapitány motorcsónakjai megmentették az antant flottáját.