A pelikánangolna igazi „alien”, a mélytenger világának egyik legkülönlegesebb lakója. Elnevezése némileg megtévesztő, ugyanis a valódi csontos halak (Teleostei) alosztályán belül nem az angolnaalakúak közé sorolják, mivel képviselőik egy önálló rendet (Saccopharyngiformes) alkotnak.
A valódi angolnák (Anguilaformes) távoli rokonainak tekinthető ez az öt családból, 6 nemzetségből és 26 ismert fajból álló csoport.
A pelikán- (vagy más elnevezéssel nyelő) angolnák megjelenésükben a horrorfilmek világát idézik;
az állat testét a hatalmas és groteszk állású szájjal felfegyverzett fej uralja, amely mögött különösen furcsán hat a viszonylag kicsiny és keskeny törzs, valamint a hosszú, cérnaszerűen elvékonyodó farok.
Az alsó állkapocshoz hatalmas toroklebeny társul, hasonlatosan a névadó pelikánhoz, illetve a gödényfélékhez.
A gerinces állatvilágon belül nincs még egy olyan élőlény, amelynek a test arányához viszonyítva akkora szája lenne, mint a pelikánangolnának.
Az óriási állkapcsokban a kígyókéhoz hasonló vékony, ritkás és hátrafelé hajló tűhegyes fogak sorakoznak.
A csontozata a törzs felépítésének megfelelően meglehetősen csenevész, szemben a toroklebenyhez hasonlóan hatalmasra kitágulni képes gyomrához. Nagy szerencse, hogy az evolúció csak 1-1,2 méter hosszúra szabta, és számunkra elérhetetlen mélységekbe száműzte ezt a ijesztő kinézetű, telhetetlen ragadozót.
A pelikánangolna leginkább figyelemre méltó testrésze az óriási száj, amelyet akár 180 fokos szögben képes kinyitni.
Az alsó állkapocs a kígyókéhoz hasonlóan rugalmas szalagokkal ízesül az arckoponyához,
ez a mechanizmus teszi lehetővé a száj elképesztően nagyra tátását. A pelikánangolna a saját méretével azonos, sőt nagyobb prédaállatokat is képes elnyelni.
Ebben az esetben az állat „kipocakosodik”, a rendkívül rugalmas gyomornak köszönhetően a frissen lenyelt és még nem megemésztett préda kontúrjait felveszi a törzs.
Nagyon ritkán kerül emberi szem elé, a pelikánangolna élettere ugyanis a sötét vagy abisszikus zóna (1000 métertől 7000 méterig) fény nélküli birodalmának 1500 és 3000 méter mélység közötti tartománya.
A többnyire fenékhálóból előkerült példányok alapján úgy látszik, hogy a pelikánangolna kozmopolita halfaj,
ugyanis mindhárom nagy óceáni medence területéről ismert.
A fogási eredmények azonban azt mutatják, hogy leggyakrabban az észak-atlanti térségből kerül elő.
A felszínre emelt példányok gyomortartalmának elemzéséből tudjuk, hogy legfőbb zsákmányát mélytengeri rákfélék alkotják, de elejti a hozzá hasonló méretű mélyvízi halakat is.
A tudomány számára ismertté vált pelikánangolnák többsége fenékhálókba akadt elpusztult egyed, ezt a fajt ugyanis természetes életterében nagyon nehéz megfigyelni. A több ezer méteres mélységbe történő lemerülés majdnem olyan technikai kihívást jelent, mint az űrrepülés.
A roppant hidrosztatikus nyomás miatt az abisszikus mélységekbe csak speciális merülőeszközök fedélzetén juthatnak le a kutatók.
A világtenger vertikális zónái
A világtengert függőlegesen négy nagy egységre tagolja az oceanográfiai szakirodalom. A felszíntől 200 méteres mélységig terjedő zóna a megvilágított vagy fotikus öv. Kijelölésének alapja, hogy 200 méter az az elméleti mélységhatár, ahol még elvileg lehetséges a fotoszintézis. A 200 és 1000 méter közötti szakasz a szürkületi zóna, vagy batiális öv. Határa a felszínről leérkező, még nagyon érzékeny műszerekkel kimutatható fényhatár. A harmadik régió, az 1000 és 7000 méter közötti abisszikus öv a világtenger legnagyobb víztömege, itt már tökéletes sötétség honol. Alsó határát az óceáni fenék,- vagy abisszális síkságok jelölik ki. A negyedik zóna a mélytengeri árkok világa, a hadális öv 7000 métertől a legnagyobb ismert mélységig, a Mariana-árok Challenger-szakadékáig, azaz 10 916 méteres mélységéig terjed.Olyan, személyzettel is merülhető eszköz, amellyel 6000 méteres mélységig le lehet süllyedni, mindössze 36 létezik a világon.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy a világtenger teljes területe valamivel több mint 362 millió négyzetkilométer (és ebből egyedül csak a Csendes-óceán medencéje negyedével nagyobb, mint az összes kontinens együttes területe) úgy talán érthető, hogy miért is tudunk olyan keveset a pelikánangolnáról és a hozzá hasonló mélytengeri élőlényekről.