A trianoni békediktátum után a magyar politika fő célja a területi revízió lett. 1938-ban az első bécsi döntés visszajuttatta a Felvidék magyarok lakta déli részét, 1939-ben a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, ezután a vezetés figyelme Erdély felé fordult.
Romániával szemben a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései,
és a bukaresti kormány kénytelen volt engedni a három oldalról ránehezedő nyomásnak.
Az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően
a Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát és Észak-Bukovinát,
az 1940. szeptember 7-i craiovai megállapodás értelmében pedig Dél-Dobrudzsa Bulgária része lett.
A román vezetés a magyar igényeket utasította el a leghevesebben. 1940 nyarára rendkívül kiéleződött a magyar-román viszony, a közös határ mentén mindkét fél jelentős haderőt vont össze.
A határrevízió azonban nem kapott zöld utat a harctereken sikert sikerre halmozó náci Németországtól.
Miután a felderítés adatai azt mutatták, hogy a román hadsereg létszámban és a fegyverzetben is fölényben van, a magyar vezetés a tárgyalások felé hajlott.
A két küldöttség 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severinben) találkozott, de nyolc nap múlva eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztal mellől: a román fél visszautasította az Erdély területi megosztására tett magyar javaslatot, a magyar delegáció pedig a románok által szorgalmazott lakosságcserét tartotta elfogadhatatlannak.
Még folytak az alkudozások, amikor
augusztus 22-én a Teleki-kormány úgy döntött: a tárgyalások kudarca esetén a fegyveres megoldást választja.
Werth Henrik vezérkari főnök augusztus 25-én ki is adta a Románia ellen három nappal később indítandó hadműveletek irányelveit, ám Hitler el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással.
Románia elsősorban az olajmezők miatt volt fontos számára, míg Magyarország a mezőgazdasági termények, illetve a stratégiai fontosságú hadipari nyersanyag, a bauxit exportja miatt. Miután Berlin meggyőződött arról, hogy a magyar háborús szándék komoly, diplomáciai úton avatkozott be a készülődő, és érdekeivel ellentétes konfliktus megakadályozására.
Adolf Hitler a sikeres franciaországi hadjárat befejezése után, 1940 júliusában vetette fel először a Szovjetunió elleni hadművelet tervét. Ezért is fűződött ahhoz nyomatékos érdeke , hogy a stratégiai fontosságú kelet-közép-európai térségben ne alakulhasson ki egy újabb válsággóc.
Németország és szövetségese, Olaszország augusztus 29-re Bécsbe kérette Csáky István magyar és a Mihail Manoilescu román külügyminisztert (Teleki Pál kormányfő megfigyelőként tartott a delegációval).
A diplomáciai "beavatkozás" miatt a magyar hadba lépés elmaradt,
a két ellenérdekű fél a tengelyhatalmak döntésének elfogadására kényszerült.
Az új magyar-román határt Hitler személyes döntése nyomán húzták meg.
A Führer olyan megoldást keresett, amely "pacifikálja" a térséget a tervbe vett szovjetellenes háború előtt. Az új nyomvonal Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániában maradt.
A nyomvonal a Keleti-Kárpátok gerincén, a történelmi határ mentén haladt tovább a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszaszerzett Kárpátalját.
A Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területe 43 591 négyzetkilométer volt,
az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a 2 185 456 lakos 51,4 százaléka, 1 123 216 volt magyar, 41,5 százaléka román, a többi német és jiddis. (Az 1930-as román népszámlálás szerint viszont 50,2 százalék volt román és csak 37,1, százalék a székely és magyar.) A mintegy 60 ezer négyzetkilométernyi Dél-Erdély továbbra is Romániához tartozott, itt mintegy 400 ezer magyar élt.
A román és a magyar delegáció csak a kihirdetés pillanatában szerzett tudomást a döntésről. Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Manoilescu román külügyminiszter, amikor meghallotta a döntést, a kapott sokk miatt el is ájult.
A "bécsi diktátum", ahogy a román történészek ma is emlegetik, Romániában mérhetetlen felháborodást keltett,
az ujjongó magyar közvélemény ugyanakkor az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel (a magyar történetírásban a "döntőbíráskodás" és a "második bécsi döntés" semlegesebb fogalma honosodott meg).
Romániában a döntés komoly belpolitikai következményekkel járt.
1940. szeptember 5-én Ion Antonescu vette át a hatalmat, és egy olyan autoriter, száz százalékig németbarát diktatórikus rezsimet épített ki, amelynek kezdetektől fogva a második bécsi döntés felülvizsgálatának elérése volt az egyik legfőbb célja.
A konzervatív magyar politikai elit egy része, köztük Teleki Pál kormányfő és Bethlen István volt miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy a németektől kapott "ajándékért" magas árat kell majd fizetni, és azt is pontosan tudták, hogy a revízió német vereség esetén nem lehet tartós.
Belátták azonban azt is, hogy nem lehet megtagadni a revízió húsz éve hirdetett eszméjét, a közvélemény előtt hazaárulásnak számított volna, ha visszautasítják a felkínált területet.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie.
A szeptember 5-től 13-ig tartó magyar bevonulás során
a honvédséget az erdélyi magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette,
miközben súlyos, gyilkosságokkal párosuló románellenes atrocitásokra is sor került.
A parlamentbe 48 erdélyi magyar képviselőt hívtak be, három hely jutott a németségnek,
a románok számára fenntartott 12 mandátumot nem töltötték be.
A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződések érvénytelenítették a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást, így a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is.