1939. szeptember 1-jén kora hajnalban a hitleri Németország hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot. A Weiss (vagyis Fehér) hadművelet volt a hadtörténelem első modern, a páncélos erők és a légierő kombinált alkalmazásával végrehajtott gépesített hadjárata.
A sztálini Szovjetunióval augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján szeptember 17-én a Vörös Hadsereg is rátámadt a Wehrmacht csapásaitól megrendült lengyel hadseregre.
Szeptember 28-án elesett Varsó, a lengyel főváros a horogkereszt uralma alá került.
A második világháború nyitányának számító lengyelországi német offenzíva nemcsak a történelem első villámháborús hadművelete, hanem az első olyan totális eszközökkel folytatott hadjárata volt, amely során célzottan gyilkolták a civil lakosságot.
A Wehrmacht előretörő alakulatait követő SS-, Selbstschutz, valamint Einsatzgruppe osztagok véres kegyetlenkedések egész sorát követték el; egyedül csak a Tannenberg hadműveletnek nevezett tisztogató akció során 20 ezer lengyelt végeztek ki.
Az október 6-án befejeződött lengyelországi hadjárat összesen 150 ezer civil áldozatot követelt.
Mindez pedig nem sok jóval kecsegtette a Harmadik Birodalom gyarmatává tett ország polgárait, köztük különösen a náci faji politika első számú ellenségének kikiáltott zsidóságot.
New York után a lengyel fővárosban élt a legtöbb zsidó 1939 előtt, közel 350 ezer ember.
Eredendő lengyelgyűlölete miatt Adolf Hitler szemét a varsói zsidóság különösen szúrta,
ezért nem véletlen, hogy a lengyel fővárosban hozták létre leghamarabb Európa legnagyobb gettóját. A gettónak kiszemelt és Varsó egyik, zsidók többsége által lakott kerületének körbekerítését 1940. április 1-jén kezdték meg.
A gettó létrehozása érdekében 116 ezer lengyelt költöztettek ki otthonából.
A 3,4 négyzetkilométeres területet 3 méter magas, 16 kilométer hosszú téglafallal kerítették körül,
a kerítés tetejére pedig szögesdrótot húztak. Hans Frank SS Gruppenführer (SS-tábornok, vezérőrnagy), a Lengyel Főkormányzóság vezetője 1940. október 16-án adott utasítást a varsói és a főváros környéki településeken élő zsidók gettóba telepítésére.
Az SS rendőri egységei alig egy hónap leforgása alatt közel 450 ezer embert zsúfoltak össze a gettó területén. Az ekkora tömeg befogadására és az elemi higiénés feltételek biztosítására alkalmatlan gettó lakásaiban,
egy-egy szobába 6-20 embert zártak össze.
A gettót a varsói közlekedés szempontjából kiemelten fontos Chlodna utca vágta ketté (az utca nem volt a gettó része), amelyet ugyancsak fallal választottak el a kis és az úgynevezett nagy gettó területétől.
A falak mentén őrjáratozó SS-egységek felszólítás nélkül bárkit agyonlőttek, aki megpróbált átmászni a kerítésen. 1941 januárjában a gettó első parancsnoka, Waldemar Schön SS Standartenführer (ezredes) a gettó foglyainak élelmezési normáját napi 186 kalóriában maximálta. (Ugyanez az érték az ugyancsak páriaként kezelt lengyel lakosság fejadagjai esetében 699, a németeknél 2 613 kalória volt.)
Nem csoda, hogy az alultápláltság és a rettenetes higiénés viszonyok miatt egyre többen vesztették életüket éhezés és fertőző betegségek, elsősorban tífusz miatt. A korabeli nyilvántartások adatai szerint
1941 januárja és 1942 júliusa között közel 75 ezer ember halt éhen,
vagy hunyt el a járványok következtében.
1939 szeptemberében még az SS köreiben is rettegett Reinhard Heydrich SS Obergruppenführer (altábornagy), rendőrtábornok, a Gestapo addigi főnöke vezetésével hozták létre a titkosszolgálat, az SD (Sicherheitsdienst), valamint a Gestapo és a Bűnügyi Rendőrség összevonásával a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt (Rechssicherheitshauptamt, RSHA).
A vad antiszemitizmusáról ismert SS-vezető külön, úgynevezett zsidóügyi osztályt hozott létre a szervezeten belül, amelynek élére a későbbi deportálások miatt hírhedtté vált Adolf Eichmannt nevezte ki.
Heydrich az 1939. szeptember 21-én kiadott utasításában fektette le a gettószabályzat alapelveit,
amelyet az SS az összes európai gettó működtetésénél egységesen alkalmazott. A legtekintélyesebb zsidó személyiségekből, az úgynevezett prominentekből felállított zsidó tanácsok (Judenrat) feladatkörébe tartozott a német hatóságok utasításainak maradéktalan végrehajtatása és a gettó rendjének fenntartása is.
Ez utóbbit a zsidó tanács mellett működő, ugyancsak zsidókból verbuvált rendészet közreműködésével kellett biztosítaniuk. A zsidó tanács élén az Altester állt, aki saját személyében felelt a tanács munkájáért.
A zsidó tanács többi tagja is az életével felelt minden német parancs maradéktalan végrehajtásáért.
Cinikus módon ugyancsak a zsidó tanács hatáskörébe utalták a gettóból deportálandók listájának elkészítését,
az elhurcolásra kijelölt személyek behívóinak kikézbesítését és a zsidó rendészet közreműködésével a transzportra történő előállításukat is.
Ezek után érthető, hogy a tanácstagok a privilégiumaik és látszólagos hatalmuk miatt a többi zsidó által gyűlölt, önmagukkal meghasonlott személyek voltak. Sokan közülük a deportálás előtt öngyilkosok lettek.
A varsói gettó első zsidó tanácsának élére kinevezett Altester, Adam Czerniaków minden tőle telhetőt megtett, hogy enyhítsen a gettóban uralkodó rettenetes állapotokon.
Az egyik legnagyobb problémát a krónikus élelemhiány jelentette.
Ezen az áldatlan helyzeten csak a feketekereskedelem és az élelmiszer-csempészés javíthatott valamit, bár mindkettő életveszélyes tevékenységnek számított.
A csempészésen rajtakapott zsidókat az SS ugyanis többnyire már a helyszínen agyonlőtte. Czerniaków kitartó lobbizással elérte, hogy a németek hozzájárultak a gettó területén történő munkavégzéshez.
A szigorú felügyelet alatt álló kisebb, zömében a hadsereg számára termelő üzemekben közel 90 ezer embert foglalkoztattak,
és mivel a hadiüzemekben dolgozók magasabb élelmiszer-fejadagot kaptak, ez valamelyest enyhítette az élelmezési válságot.
A viszonylagos nyugalmat Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője 1942. július 22-én kiadott utasítása borította fel. A Reichsführer-SS ugyanis elrendelte a deportálások megkezdését.
A zsidó tanácsot napi ötezer fős transzport összeállítására kötelezték.
A hír hallatán Czerniaków összeomlott, és öngyilkos lett.
1942. szeptember 12-ig összesen 265 ezer embert deportáltak, túlnyomó többségüket a treblinkai haláltáborba, ahol a varsói gettóból érkezett foglyokat szelekció nélkül azonnal elgázosították. A deportálásokat 1942 őszén felfüggesztették, ekkorra nagyjából 60 ezren maradtak a gettó falain belül.
Voltak, akik nem akartak megadó engedelmességgel menni a biztos halálba. Mordechaj Anielewicz 1942 decemberében létrehozta a földalatti Zsidó Harci Szervezet (ZOB) elnevezésű ellenállási csoportot.
A ZOB tagjai elhatározták, hogy nem adják olcsón az életüket, és fegyveresen is ellenállnak
egy újabb deportálási paranccsal szemben. Részben a lengyel ellenállástól, részben pedig a feketepiacról szerezték be fegyvereiket.
A házak pincéiben rejtett bunkereket kezdtek kiépíteni, igyekeztek minél több muníciót felhalmozni. A szervezethez csatlakozók kisebb csoportokban kaptak katonai kiképzést.
A szervezett felkelést több kisebb rajtaütésszerű akció előzte meg.
A ZOB első átfogó akciójára 1943. január 18-án került sor. Ekkor SS-alegységek jelentek meg a gettó üzemeinél, ahonnan 16 000 munkást akartak összefogni, és Lublinba szállítani.
A hírre a ZOB mozgósította tagjait, és rajtaütöttek a németeken. Az egyik üzemépület előtt felsorakozott, várakozó SS-ek közé kézigránátot dobtak, majd sortüzet lőttek a megzavarodott katonákra. A zűrzavarban az összeterelt munkások nagy részének sikerült elfutnia.
Amikor az SS-alakulatok rendezték soraikat, újabb tüzet kaptak a pincékben és padlásokon elrejtőzött és jól álcázott lövészektől. Az SS-egységek végül kénytelenek voltak meghátrálni, és a tervezett 16 ezer fő helyett csak háromezer embert tudtak magukkal hurcolni.
1943 áprilisában Himmler elrendelte a varsói gettó felszámolását.
A döntés egyenértékű volt a gettóban maradt zsidóság halálos ítéletével,
megsemmisítő táborokba hurcolásával. 1943. április 19-én 850 fős SS-alakulat érkezett a gettóba, hogy megkezdjék a felszámolást. A ZOB kiszivárgott hírek alapján tudomást szerzett az akcióról, így felkészülve várták a németeket.
A mintegy 600 fős ellenálló csoport benzines gyújtópalackokkal, kézi lőfegyverekkel, pár száz pisztollyal, 25 gépkarabéllyal és 10 géppuskával felszerelkezve szállt szembe a 10 harckocsival állig felfegyverezetten érkező SS-csapatkontingenssel szemben.
A védők jól álcázott állásokba szétszórtan helyezték el erőiket, kihasználva a csatornákat,
és a korábban kiépített rejtett bunkereket. Az április 19-i összecsapás során két német harckocsit Molotov-koktéllal felgyújtottak, és golyózáporral árasztották el az ellenállás erejétől meghökkent német katonákat.
Az SS akciója kudarcba fulladt; sok halottat hátrahagyva, kénytelenek voltak visszavonulni. Az első összecsapás a felkelők teljes győzelmével végződött.
Az egyik toronyépületre kitűzött lengyel nemzeti lobogó és a Zsidó Harci Szervezet kék-fehér zászlójának látványa eufórikus hangulatot teremtett;
a gettólakók százával csatlakoztak a ZOB-hoz. Tudni lehetett, hogy a németek visszatérnek, és senki sem számíthat könyörületre. Az április 19-én kirobban varsói gettófelkelés résztvevői azonban elhatározták, hogy kitartanak.
Április 20-án, látva a zsidó ellenállók elszántságát, a felkelés letörésére kivezényelt SS-csapatok parancsnoka, Jürgen Stroop SS Obergruppenführer a légierő bevetését kérte.
A német zuhanóbombázók elől a ZOB harcosai a bunkerek, pincék és csatornák mélyére húzódtak vissza.
A páncélozott csapatszállító járművekkel és harckocsikkal, valamint lángszórós szakaszokkal megerősített SS-alakulatok április 25-én felgyújtották a gettót, és átfogó támadást intéztek a kétségbeesetten védekező felkelők állásai ellen.
Az öldöklő közelharcban rengeteg felkelő elesett - a foglyul ejtett zsidókat azonnal agyonlőtték –, ennek ellenére sem sikerült felszámolni az ellenállást.
Május elején már hatezer SS-katona ostromolta az egyre kisebb területre visszaszoruló védők állásait,
a harcok a lebombázott épületek romjai között tomboltak. Május 7-én az SS körbekerítette a ZOB parancsnoksági épületét, de többszöri roham ellenére sem tudta bevenni. A német parancsnok ekkor harci gáz bevetését rendelte el, és csak a gáztámadással sikerült megtörni az ellenállást.
Ezután még néhány napig egyre jobban csökkenő intenzitással tovább folytak a harcok, az utolsó ellenállási gócokban csak május 19-én hallgattak el a fegyverek. A foglyul ejtett ellenállókat mind kivégezték,
a gettó megmaradt lakosságát május 19. után Auschwitz-Birkenauba deportálták.
A ZOB néhány túlélője egy évvel később, a varsói felkelés idején a lengyel Honi Hadsereg egységeihez csatlakozva folytatta a harcot a német megszállók ellen. A varsói gettót a németek porig rombolták. A reménytelenül hősies varsói gettófelkelés volt a második világháború történetének legnagyobb fegyveres civil ellenállási akciója a náci barbarizmussal szemben.