A NASA Langleyi Kutatóközpontjában 1939-ben felépített 16 lábas (4,8 méteres) transzonikus szélcsatornát eredetileg életnagyságú repülőgépmotorok és propellerek vizsgálatára tervezték. Az évek folyamán egyre fejlesztették, hogy alkalmas legyen a legkorszerűbb aerodinamikai kutatásokra.
Olyan repülőgépeket és rakétákat teszteltek itt, amilyen a B-1 Lancer, a B-2 Spirit, a B-58 Hustler bombázók, az F-14 Tomcat, F-15 Eagle, F-18 Hornet vadászgépek, az F-117 Nighthawk első lopakodó, az észak-amerikai X-15 rakétarepülő, az Apollo-küldetés Saturn rakétáit és az űrrepülőgépeket. Bár hivatalos feljegyzés nincs róla, de a nagyon is hihető pletyka szerint itt vizsgálták a Hirosimára és Nagaszakira ledobott két atombomba, a Little Boy és a Fat Man aerodinamikai tulajdonságait is.
A szélcsatornában működés közben
másodpercenként 67 és 447 méter közötti sebességgel süvített a levegő.
A felső határérték meghaladta a hangsebességet, azaz a Mach 1-et. A mérnökök hatalmas terelőlapátokat építettek be, amelyek segítettek a vizsgálatokhoz szükséges egyenletes lamináris légáramlás fenntartásában, és megóvták a szélcsatornát a sebesen mozgó hatalmas légtömeg károsító hatásaitól.
Magának a szélcsatornának az átmérője nagyjából 4,8 méteres volt, de a terelőlapátok 17,7 méter magas és 25 méter széles hatalmas ellipszist hoztak létre a szélcsatorna csöveinek 45 fokos átvágásával. Ez volt az első létesítmény, amely ezt a felépítést használta, ami lehetővé tette az egyenletes légáramlást Mach 1 feletti sebességgel.
Noha a szélcsatornát többször felújították az évek folyamán, hogy megfeleljen a modern kutatások követelményeinek,
a létesítményt 2004 végén bezárták, majd végül teljesen lebontották.
Az aerodinamikai kutatásokat áthelyezték a modernebb Nemzeti Transzonikus Létesítménybe (National Transonic Facility), amely világ legnagyobb nagy nyomású kriogén szélcsatornája, ahol a rendkívül turbulens áramlásokat is vizsgálhatják a szakemberek.