A szerető szó ma már megbotránkozást és nemtetszést vált ki belőlünk, az európai történelemben, az előre elrendezett házasságok világában azonban sokáig elfogadott jelenség volt, hogy a férfiak a feleségük mellett több nőt is tartanak a háznál.
Különösen igaz volt ez a királyi udvarra és magára a királyra – nehéz, sőt, talán teljesen lehetetlen olyan uralkodót találni, akinek ne lett volna egy-két hosszabb vagy rövidebb távú viszonya a királynén kívül mással is. Idővel a szeretők elismert helyet szerezhettek az udvarnál, beleszólhattak az államügyekbe, és
fontosabb szerepet játszhattak, mint maga a királyné,
aki számos alkalommal csupán értéktárgyként, két család vagy ország szövetségének jelképeként érkezett a király mellé.
Nem volt ez másképp Madame de Pompadourral sem, aki már kilencéves korában sejtette, hogy többre hivatott az egyszerű vidéki polgári életnél – ekkor állítólag egy jósnő elárulta neki, hogy egyszer a király szeretőjévé válik majd. Pompadour 1721. december 29-én született, jómódú polgár családban,
anyjáról az a hír járta, hogy Párizs legszebb asszonya volt.
Így nem csoda, hogy atyja állítólag nem is vér szerinti apja volt, valódi szülője ugyanis egy adószedő lehetett, aki később a gyámjává vált, és fizette jó minőségű taníttatását is.
Jeanne-Antoinette, ahogyan márkinői kinevezése előtt hívták, nem volt ugyan nemesi származású, de legalább ilyen minőségű neveltetést kapott. Először zárdában, majd párizsi otthonában okították a kor legnagyobb tanítói, énekelni és szavalni például a városi opera legjobb énekesétől és színészeitől tanult. Ennek köszönheti, hogy
később teljesen az ujja köré csavarta XV. Lajost,
hiszen a király Pompadour sajátos karizmájába, műveltségébe és művészetszeretetébe habarodott bele teljesen.
A későbbi szerető már házas volt, amikor a király kiválasztotta magának: gyámja unokaöccséhez, Charles Guilleaume Lenormant d’Étioles-hez ment hozzá, valószínűleg nemesi címéért. A házasságból két gyermek is született: egy fiú, aki a születése után meghalt, majd egy lány, aki nem érte meg a kilencedik életévét. Jeanne-Antoinette igazán élvezte a Párizs melletti kastély nyüzsgő életét, szalont hozott létre, amelybe a kor legnagyobb művészeit és filozófusait hívta meg.
Gyakori vendég volt nála Fontenelle, Montesquieu és élete végéig jó barátja, Voltaire is. A fiatal, gyönyörű asszony azonban már ekkor magasabbra tört – XV. Lajos gyakran járt a kastélya melletti erdőkbe vadászni, Jeanne-Antoinette pedig ilyenkor
mindig kilovagolt fedetlen hintójában, és várta, hogy a király felfigyeljen rá.
Nem is kellett túl sokat járatnia a hintót, hiszen 1745-ben máris meghívást kapott a király fiának esküvője alkalmából rendezett maszkabálra. A korabeli feljegyzések szerint a későbbi márkinő kacér pásztorlányként érkezett, a király pedig furcsamód fának öltözött be – Jeanne-Antoinette hintója pedig már aznap éjjel a király lakosztálya előtt parkolt. Néhány hét múlva saját lakosztályt kapott Versailles-ban, júliusban pedig megkapta a Pompadour márkinője címet – ezzel elkezdődött felemelkedése a 18. század legbefolyásosabb asszonyai közé.
Pompadournak egyébként nem lehetett egyszerű két évtizedig fenntartania a király érdeklődését. XV. Lajos ugyanis melankolikus, fásult, élvhajhász uralkodó volt, aki királynéja, Leszczyńska Mária mellett több szeretőt is tartott, és rendszeresen cserélgette őket. Jeanne-Antoinette folyamatosan keményen dolgozott, hogy érdekes maradjon a királynak, és szórakoztassa:
lovagolt, táncolt, rajzolt, énekelt, szavalt, és folyton produkálta magát Lajos előtt.
A taktika bejött, hiszen olyan befolyást szerzett az udvarnál, hogy az ellenségeit rögtön eltüntették a színről, a barátait pedig előnyös helyekre ültették. Beleszólhatott a belügyekbe, nem hivatalos kulturális miniszter vált belőle, és később a külügyekhez is hozzáférést kapott – bár ez utóbbi nem sült el olyan jól, mint ahogyan azt remélte.
Nem volt ritka egyébként, hogy a királyok szeretői államügyekbe is beleszólhattak, de Pompadournak a szokásosnál is nagyobb hatalma volt. Ekkorra kapcsolatuk a királlyal már plátóivá vált, a szerető ugyanis annyiszor elvetélt, egészsége annyira megromlott, hogy többé képtelen volt szexuális életet élni. XV. Lajos gyermekei is gyűlölték, ahogy az udvarnál titokban többen is,
a trónörökös Lajos Ferdinánd például az egyik terhessége alatt megmérgeztette, aminek következtében elvetélt.
Hiába a sok intrika és a kihunyt szerelem, a király továbbra is bizalmasának és legjobb barátjának tartotta Pompadourt, aki végül a királyné udvarhölgye lett.
A szeretővel töltött idő Lajos számára valószínűleg azért volt különösen értékes, mert a folyamatos nyilvánosság után jólesett elvonulnia egy privát lakosztályba, hogy olyan dolgoknak hódoljon, amiket igazán szeret – eleinte a testi örömöknek, később a jelentőségteljes beszélgetéseknek.
Pompadour híre akkor romlott meg igazán, amikor az 1750-es években a külpolitikába is elkezdett beleszólni. Az ekkor már egyre betegesebb márkinőt tartják közvetve felelősnek a 18. század egyik legnagyobb katonai konfliktusáért, a hétéves háborúért (1756–1763), amelyből Franciaország egy igencsak kedvezőtlen békével került ki. Pompadour népszerűsége mellett Lajos királyi tekintélye is jócskán megromlott.
A márkinő nem sokkal élte túl a béke megszületését, 1764-ben néhány hetes betegeskedés után a királyi palotában halt meg – ez hatalmas kegynek számított, mivel egészen addig csak a királyi család tagjai hunyhatták le itt örökre szemüket. A király őszintén megsiratta, azonban nem bánkódott túl sokáig – hanem új szeretőjével, Madame du Barryval vigasztalódott.