A The International Group for Historic Aircraft Recovery (TIGHAR) amerikai nonprofit repüléstörténeti szervezet 2010-től kezdett intenzív kutatásokba, céljuk az volt, hogy nyomára akadjanak az eltűnt Amelia Earhartnak, és megtalálják Lockheed Electra típusú repülőgépének roncsait. A minden korábbinál alaposabban, így többek között automata irányítású mélytengeri robotkamerákkal (ROV) felszerelt expedíció a pilótanő utolsó ismert pozíciójának körzetében kezdett hozzá a kutatómunkához.
2013 májusában a Kiribatihoz (korábban: Gilbert-szigetek) tartozó Nikumaroro-atoll külső, nagy mélységbe leszakadó nyílttengeri zátonyfalánál,
a ROV robotkamera felvételein egy repülőgéproncs maradványait sikerült azonosítani.
A futóműborítás és az egyik kerék, valamint szárnymaradvány jellegzetességei azt mutatták, hogy a lezuhant repülő a legnagyobb valószínűség szerint egy olyan Lockheed Electra kétmotoros gép roncsa, amellyel utolsó útján Amelia Earhart vágott neki a Csendes-óceánnak.
Az elmosódott szonárfelvétel önmagában még nem elegendő a kétséget kizáró bizonyossághoz, a tervezett kiemelést viszont jelentősen megnehezíti, hogy a repülőgép maradványai a roppant meredek zátonylejtőn, 180 méteres mélységben fekszenek.
Alig egy hónappal a roncsmaradványok felfedezése után, az Új-zélandi Légierő-múzeum archívumából 45 olyan fényképfelvétel került elő, amelyet a haditengerészet egy Supermarine Walrus típusú hidroplánja készített 1938. december 1-jén, az akkor még lakatlan Nikumararo-atollról, alig pár hónappal Earhart és navigátora eltűnése után.
A TIGHAR szakemberei azt remélték, hogy a felvételek kinagyításával esetleg olyan emberi nyomokat vagy gépmaradványokat sikerül felfedezniük, ami újabb bizonyítékot szolgálhatna arra, hogy Earhart és Fred Noonan számkivetettként éltek a szigeten.
A fotók kielemzése azonban nem hozta közelebb a rejtély végső megoldását csakúgy, mint az az 1940-ben megtalált emberi ujjpercmaradvány sem, amelyről úgy vélik, egy fehér nőé lehetett.
Amelia Earhart (1897–1937) 1920-ban utasként repült először. A repülés élménye életre szóló szerelemnek bizonyult számára.
Ez az időszak volt a repülés aranykora.
A 20-as évek pilótáit emberfeletti adottságokkal rendelkező hősökként ünnepelte a közönség. Nem véletlen, hogy szenzációszámba ment, ha a „gyengébbik nem” képviselői közül ült valaki a botkormány mögé. Earhartot fanatikus tűz hajtotta.
Pár évig tehergépkocsi-vezetőként dolgozott, miközben pilótavizsgát tett, és összespórolt keresetéből megvette élete első repülőgépét.
1927-ben fantasztikus hír hozta lázba a világ közvéleményét.
Charles Lindberghnek ugyanis a „Spirit of St. Louis” nevű monoplánján elsőként sikerült leszállás nélkül átrepülnie az Atlanti-óceánt. A maga idejében ez a teljesítmény talán még nagyobb szenzációnak számított, mint négy évtizeddel később a holdra szállás.
Az addigra már komoly repülési tapasztalatokra szert tett Amelia Earhart elhatározta,
hogy női pilótaként ő lesz az első, aki megismétli Lindbergh vakmerő tettét.
Erre hamarabb sor került, mint remélte. A dúsgazdag angol Amy Phipps Guest meggyőződéses feministaként ugyanis nagyon szerette volna, ha az általa finanszírozott második atlanti átrepülésen egy nő is részt vesz. Így esett választása a kor leghíresebb női pilótájára, Amelia Earhartra.
1928. június 27-én az Új-Foundlandról felszálló gép, fedélzetén Wilmer Stutz pilótával, Lou Garden navigátorral és Amelia Earharttal, a történelemben másodikként repülte át sikeresen az Atlanti-óceánt. Earhartot azonban nem elégítette ki, hogy ha még első nőként is, de csak utasként teljesíthette az óceánátrepülést.
A világhír lehetővé tette számára komoly szponzorok megnyerését a tervezett egyedüli óceánátrepülési kísérletének finanszírozására. Hosszas előkészületek után, 1932. május 20-án Lockheed-Vega típusú egymotoros gépével egyedül vágott neki az Atlanti-óceánnak.
A közel 26 órás út során többször került életveszélyes turbulenciákba, és egyes szakaszokon a sűrű köd, máshol pedig az erős ellenszél nehezítette repülését. Viszontagságos út után, az utolsó csepp benzint is elhasználva, sikeresen landolt Írországban, az Atlanti-óceánt a világon elsőként és egyedül átrepülő nőként.
E fantasztikus tettével a korszak ugyanolyan ünnepelt sztárjává vált, mint Charles Lindbergh. Az Earhartban élő elemi erejű kalandvágy azonban nem hagyta, hogy megpihenjen a babérjain.
További rekordokat állított fel az amerikai kontinens átrepülésével,
illetve azzal, hogy elsőként repült Kaliforniából a távoli Hawaii-szigetekre. Repülős karrierjét azonban egy minden addiginál vakmerőbb vállalkozással, a Föld körberepülésével szerette volna megkoronázni.
Edward Elliot egy speciálisan kialakított Lockheed Electra kétmotoros gép megvásárlásával támogatta Earhart nagyratörő tervét. Amelia Earhartnak
a világ körüli repüléséhez sikerült megnyernie kora egyik leghíresebb navigátorát, Fred Noonant is.
Az üzemanyaggal színültig megtöltött Lockheed Electra 1937. június 1-jén gördült ki a miami repülőtér kifutópályájára.
Earhart és Noonan a történelmi eseményre összegyűlt hatalmas tömeg ovációja közepette emelkedett a magasba. Floridából Brazíliába repültek, majd átvágva az Atlanti-óceánon, az Egyenlítő mentén repülték át Afrikát.
A fekete kontinensről Indiába, onnan pedig Indonézia érintésével Pápua Új-Guineáig repültek. 1937. június 28-án szálltak le a pápuaföldi Lae füves repülőterére. Kétnapos pihenő után vágtak neki útjuk legnehezebb és leginkább veszélyes szakaszának, a Csendes-óceán átrepülésének.
Az óceánátrepülés első, közbülső célja a közép-pacifikus térségben található apró Howland-sziget volt.
3500 kilométert kellett egyfolytában repülniük a hatalmas víztömeg felett, az esetleges vészhelyzetben való leszállás lehetősége nélkül. Bármilyen navigációs tévedés végzetesnek bizonyulhatott a korlátozott üzemanyagkészletek miatt.
1937. július 2-án hajnalban léptek kapcsolatba az amerikai haditengerészet Howland-szigeti bázisával.
Néhány rádióüzenet-váltás után azonban megszakadt a vétel az amerikai rádióállomással.
Noha a haditengerészeti bázison tisztán hallották Earhart üzeneteit, de az általuk küldött navigációs adásokat ismeretlen okból már nem vette az Electra.
A Howland-szigeti irányító központban percről percre nőtt a feszültség, mivel Earhart a fogytán lévő üzemanyagra és navigációs nehézségekre panaszkodott.
Minden kísérlet kudarcot vallott, hogy helyreállítsák a vételt a haditengerészeti rádióközpont és a Lockheed Electra pilótafülkéje között. A Howland-szigeten reggel 8.45-kor vették Earhart utolsó üzenetét.
Ekkorra a szigettől már látótávolságban kellett volna, hogy legyen az Electra. Earhart utolsó üzenetében jelezte, sehol sem látnak szárazföldet, és kritikusra apadt az üzemanyagkészletük. Ez volt a legutolsó adás a repülőgép fedélzetéről, soha többé nem jelentkeztek.
Már az eltűnés napján az összes bevethető hajó kifutott a Howland-szigeti kikötőből, az elveszett repülőgép és személyzete keresésére. A következő hetekben az Amerikai Egyesült Államok addigi történetének legnagyobb mentő-kutató akciójában
66 repülőgép és 9 hajó összesen félmillió négyzetkilométernyi területet pásztázott át,
minden eredmény nélkül.
Amelia Earhartot és Fred Noonan navigátort 1939-ben hivatalosan is holttá nyilvánították. Szinte Earhart eltűnésével egyidejűleg, magukat napjainkig tartó fantasztikus történetek keltek lábra a legendás pilóta feltételezett sorsáról. Egyes feltételezések szerint a világhírtől megcsömörlött Earhart szándékosan rendezte meg eltűnését, hogy idegen országban leszállva, álnéven kezdjen új életet.
Mások úgy vélekedtek, hogy kémküldetést teljesített, és eltévedve, japán felségterületen szállt le, ahol a japánok fogságában halt meg.
Természetesen ezeknek a legendáknak semmi közük sincs a valósághoz.
Mindezek mellett tény, hogy napjainkig sem sikerült minden kétséget kizáró módon Earharték nyomára bukkanni.
Egy teória szerint, Earhart és Noonan navigációs hiba miatt a Kiribatihoz tartozó Garden-szigeten (a mai Nikumaroro-atollon) hajtottak végre kényszerleszállást, és mivel nem akadtak a nyomukra, itt is haltak meg, távol a világtól. 2010-ben aprólékosan átfésülték az apró korallszigetet, és olyan tárgyakat találtak, amelyek az 1930-as években az Egyesült Államokban készültek.
Egyes kutatók ezt a fentebbi teória közvetett bizonyítékaként értékelik. Remélhetően a TIGHAR évek óta tartó kutatómunkája véglegesen megoldja majd a világhírű pilótanő eltűnésének rejtélyét.