Az apai ágon spanyol felmenőkkel rendelkező Alvarez a Chicagói Egyetemen szerzett fizikusi diplomát. A tehetséges fiatalember még csak 25 éves volt, amikor megszerezte a doktorátust, és szinte ezzel egyidejűleg, 1936-ban kinevezték a patinás berkeley-i Kaliforniai Egyetem sugárbiológiai laboratóriumának élére.
Louis W. Alvarez
egyik első jelentős részecskefizikai munkássága az úgynevezett K-befogás felfedezése volt.
(A K-befogás az a jelenség, amikor bizonyos radioaktív elemek egy héjelektron befogásával elbomlanak; ekkor az elektron az atommaggal egyesül, és eggyel kisebb rendszámú elem keletkezik.)
A második világháború idején, 1940 és 1943 között, mint a nagynevű Massachusetts Institute of Technology munkatársa vett részt az akkor még forradalmi újdonságnak számító mikrohullámú radarberendezés kifejlesztésében.
Magfizikusi tehetségére azonban a Robert Oppenheimer vezetése alatt álló, szupertitkos Manhattan-programon, az amerikai atombomba kifejlesztésén dolgozó Los Alamos Nemzeti Laboratórium is igényt tartott.
Alvarez ötlete volt, hogy az atombomba felrobbanását a láncreakciót előidéző belső robbanással valósítsák meg.
1945-től a Chicagói Egyetem fizikaprofesszora;
az ő nevéhez fűződik a folyékony hidrogénnel töltött buborékkamra megalkotása, amely lehetővé tette a szubatomi részecskék és azok reakcióinak kimutatását.
Kutatói munkásságát 1968-ban a fizikai Nobel-díj odaítélésével ismerték el.
A Nobel-bizottság indoklása szerint Louis W. Alvarez "jelentős eredményeiért a részecskefizikában, különösképp a nagyszámú rezonanciaállapot felfedezéséért, amely azáltal vált lehetővé, hogy továbbfejlesztette a hidrogénbuborék-kamrát és az adatok vizsgálatát" vált méltóvá a tudományos világ legmagasabb szakmai elismerésére.
Annak ellenére, hogy Alvarezt a 20. század legjelentősebb kísérleti magfizikusai között tartják számon, a tudós közismertségét mégsem elsősorban az atomfizikának, hanem egy jóval távolabbi tudományterületnek, a paleontológiának köszönheti.
A Nobel-díjas fizikus fia, a geológusként dolgozó Walter Alvarez furcsa terepi felfedezése nyomán „evezett át” a földtörténet egyik legnagyobb és leghíresebb kihalása, az úgynevezett K-T esemény kutatásának vizeire.
Walter Alvarez a Földközi-tenger tektonikai múltját kutatta Olaszországban.
1980-ban az olaszországi Gubbio városka határában fekvő kréta és paleocén határrétegeket vizsgálta kollégáival.
(A kréta a mezozoikum, a földtörténeti középkor utolsó időszaka, amely 145 millió évtől 65 millió évig tartott. A paleocén a földtörténeti újkor, a kainozoikum vagy tercier első időszaka, 65 millió éve kezdődött, és 55 millió éve ért véget.) Alvarez felfigyelt arra,
hogy a kréta és a paleocén rétegsor közé egy vékony, sötétszürke agyagos csík ékelődik.
Eleinte nem tulajdonított különösebb jelentőséget a felfedezésnek, ám precíz kutatóként mintát vett a határrétegből, és laboratóriumi elemzésre elküldte apjának.
Az igazi meglepetés a laboratóriumi analízis után érte a kutatókat; kiderült ugyanis,
hogy a vékony határrétegben rendkívül nagy koncentrációban található az irídium,
egy olyan elem, ami természetes körülmények között nagyon ritka a földkéregben.
Nem úgy, mint a vasmeteoritokban és az aszteroidák anyagában.
Louis Alvarez már az első analízis után azt feltételezte, hogy a Gubbio környékén feltárt vékony réteg egy,
a kréta és a paleocén határán történ aszteroidabecsapódás nyomait őrzi.
Walter Alvarez K-T határrétegről megjelent publikációja után a geológusok a világ számos pontján megvizsgálták azokat a rétegsorokat, ahol a kréta és a paleocén rétegek üledékhézag (tehát megszakítás) nélkül telepedtek egymásra.
Mindenütt sikerült kimutatni a határréteget és az Alvarezék által felfedezett jelentős irídiumanomáliát is, ez pedig már egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy a kréta legvégén egy exterrisztikus, földön kívüli eredetű, ám globális kihatású esemény történt.
Az irídiumdúsulás mellett a K-T (kréta-tercier) határrétegből sokkolt kvarckristályokat és mikrotektiteket, azaz megolvadt, majd ismét megszilárdult kőzetcseppeket is sikerült kimutatni. Ezek mind a 65 millió éve történt aszteroidabecsapódás tényét erősítő újabb bizonyítékok voltak.
Mivel ezeket több kontinensen is kimutatták, megfogalmazódott, hogy a K-T becsapódás globális hatása sokkal jelentősebb lehetett, mint azt korábban feltételezték.
A K-T határvonal kora ugyanis pontosan egybeesik a dinoszauruszok, a kréta végi tengeri hüllők és néhány további olyan alsóbbrendű állatcsoport, mint például a fejlábú ammoniteszek, a beleminteszek, valamint a zátonyépítő hippuritesz kagylók hirtelen kihalásával.
A vékony határréteg felett már sehol sem lehetett megtalálni ezek maradványait.
Az Alvarez-féle aszteroidabecsapódási elméletet ellenzők egyik legfőbb ellenérve az volt, hogy sehol sincs nyoma a kráternek. Mivel az 1980-as években még nem lehetett tudni, hogy az elmélet szerinti aszteroida szárazföldi térszínt vagy óceáni medencét érte-e, az is kérdéses volt, egyáltalán fennmaradhattak-e a nyomai.
Végül Alvarezéket a K-T becsapódás kérdését kutató amerikai geológus,
Glen Penfield vezette nyomra.
Penfield a Mexikói Állami Olajvállalat irattárában bukkant rá azokra az 1950-es évek elejéről származó feljegyzésekre, mérési jegyzőkönyvekre és fúrási mintákra, amelyeket a vállalat geológusai a Yucatán-félsziget térségében folytatott olajkutatási munkálatok során készítettek.
A mérések egy igen kiterjedt gravitációs anomáliát mutattak ki a területen, ami alapján próbafúrásokat végeztek.
Mivel a mért anomália ellenére sem találtak olajat, a kutatást abbahagyták. Penfield ezen a nyomon indult el. A geofizikai mérések a sekély tengeraljzaton Chicxulub városka közelében egy óriási, 180 kilométer átmérőjű kráter maradványait tárták fel.
A fúrásmintákból sikerült a korát is meghatározni, amelyre a K-T határrétegekkel azonosan 65 millió év adódott.
A kráter pontos geofizikai feltérképezését nemcsak a sekélytengeri környezet, hanem az a szerencsés körülmény is elősegítette, hogy a Mexikói-öböl térsége nem túl sokat változott az elmúlt 60 millió év alatt. A kráter méretéből és formájából Alvarez kinematikai modellezéssel kiszámította, hogy
a becsapódó égitest 11–14 km átmérőjű lehetett,
amely lapos, nagyjából 20–25 fokos szögben délnyugati irányból, és mintegy 21 km/sec sebességgel érkezett a Mexikói-öböl fölé.
Az ütközés nyomán felszabaduló energia 100 millió hirosimai atombombáéval lehetett egyenértékű. Nehéz elképzelni, hogy mit élhettek át a becsapódás tágabb környezetében élő állatok. Az égitest becsapódása egy 7-8000 méter magas, instabil, kifelé dőlő krátersáncot hozott létre.
Az ütközés nyomán hatalmas, 1000 méter magas cunami terjedt tova,
amely északon, az öblöt határoló amerikai kontinensre több száz kilométer mélyen benyomult, és mindent elpusztított, ami az útjába került. A földtörténet legnagyobb szökőárjának üledékeit ma is megtekinthetjük többek között a texasi Brazos-folyó mederfalában. (A K-T cunami nyomait legutóbb Horvátország kréta végi üledékeiben is sikerült kimutatni.)
Az instabil kráterfal a becsapódást követő napokban, hetekben leomlott,
újabb erős rengéseket és cunamikat keltve.
Az ütközéstől hatalmas mennyiségű törmelék lövődött ki, amelyek gyújtóbombaként záporoztak vissza a felszínre, kiterjedt tűzviharokat okozva.
Ami talán még ennél is rosszabb volt, hogy a kilökődött anyag visszatérése rövid, néhány órás infravörös sugárzást okozott, tömegével elpusztítva az élőlényeket. Mivel a K-T aszteroida sekély, karbonátos tengeraljzatba ütközött, a poranyag mellett irdatlan mennyiségű kénsav, szén-dioxid és aeroszol került az atmoszférába.
A becsapódási porfelhő hónapokig akadályozta a napsugárzást, becslések szerint 20%-kal kevesebb napfény érte el a felszínt.
A kevesebb fény miatt akadozott a növényi fotoszintézis.
A fosszilis bizonyítékok alapján a fotoszintetizáló növényi planktonok pusztulása miatt rövid időre összeomlott a tengeri tápláléklánc.
Azon még vitatkoznak a paleontológusok, hogy a gyors globális kihalásnak lehettek-e egyéb okai is, a K-T aszteroida léte és pusztító hatása azonban ma már tudományos bizonyosságnak tekinthető. A K-T esemény feltárásban Louis W. Alvarez hervadhatatlan érdemeket szerzett. Az Albert Einstein-díjjal is kitüntetett tudós 77 éves korában, 1988. szeptember 1-jén hunyt el.