Az embergyerekek legkésőbb 5 éves korukra elérkeznek a szellemi fejlődésnek azon pontjára, amikor elkezdik megérteni: a világot mindenki a saját érzékszerveivel fogja föl, ezért más emberek máshogy vélekedhetnek dolgokról, mint ők maguk.
Korábban a világ számukra egyenlő azzal, ahogy ők látják, és nem értik, ha valaki másképpen tapasztal valamit. Azt a képességünket, hogy idősebb gyermekként és felnőttként már tudunk a másik ember szemével látni és a fejével gondolkodni – más szavakkal: hogy modellezni tudjuk a fejünkben a másik ember tudatát –, tudatelmélet (theory of mind) néven ismeri a pszichológia. Tudatelméletünk egyik fontos aspektusa az is, hogy képesek vagyunk felismerni: amit egy másik ember lát vagy ért a világból, az akár téves is lehet.
Azt, hogy másoknak téves vélekedéseket tulajdoníthatunk, mindeddig egyedülállóan emberi sajátságnak gondolták. Azonban az észak-karolinai Duke Egyetem, a Kiotói Egyetem és a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet kutatóinak kísérletsorozata most fényt derített arra, hogy már
a csimpánzok, bonobók és orangutánok is képesek megkülönböztetni a világ objektív valóságát a pusztán a fejekben létező, esetenként hibás vélekedésektől.
E fontos összehasonlító pszichológiai eredményt a Science magazin október 7-i száma közli.
Fajunk számára a tudatelmélet nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük mások gondolatait és érzéseit. A társadalomban való boldogulásnak elengedhetetlen feltétele, hogy belelássunk a másik ember fejébe, és bizonyos fokig meg tudjuk jósolni a cselekedeteit.
S természetesen ezt a képességünket aknázzuk ki akkor is, amikor másokat szándékosan félrevezetünk. Azok a gyerekek, akiknek nehezükre esik kikövetkeztetni, mi mehet végbe a többiek fejében, rendszerint az autizmus-spektrumzavar korai jeleit mutatják. „A tudatelmélet kognitív képessége szolgál megannyi társas képességünk alapjául" – hangsúlyozta a kutatást vezető Christopher Krupenye, a Duke tanára, aki a kiotóiak részéről Fumihiro Kano összehasonlító pszichológussal együttműködésben irányította a kísérletes munkát.
Önmagában az nem számít újdonságnak, hogy az emberszabásúak bizonyos mértékig tudnak olvasni egymás gondolataiban. A sok éve folyó kutatások már korábban felderítették, hogy a nagymajmok feltűnően jól kitalálják mások szándékait, ügyesen következtetnek arra, hogy az általuk látottak-hallottak alapján mit tudhatnak a többiek, és
általánosságban véve helyesen értelmezik társaik tudatállapotait.
De eddig az emberszabásúak minden olyan kísérletes teszten elbuktak, amely azt vizsgálta, vajon értik-e mások gondolatait akkor is, ha azok a gondolatok történetesen tévesek.
Annak felismerése, hogy vélekedéseink, a világról alkotott hiteink hamisak lehetnek, fontos lépés annak megértése felé, hogy a valóság, illetve annak a fejünkben létező lenyomata nem egy és ugyanaz – emelte ki a tanulmányban közreműködő Michael Tomasello, a Duke Egyetem pszichológiai-idegtudományi előadója és a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet igazgatója.
A kísérletek során a majmoknak két rövid videófelvételt játszottak le. Az egyikben egy King Kong-jelmezbe öltözött szereplő elrejtőzik a színen látható két nagy szénabála egyikébe, miközben egy másik ember figyeli őt. Aztán a megfigyelő egy ajtón keresztül kilép a színről, majd a King Kong-jelmezes elfut anélkül, hogy bárki látná. Végül az ember visszatér, és megpróbálja megtalálni King Kongot.
A másik videó hasonlít a fentihez, de ebben King Kong nem maga rejtőzik el, hanem egy követ dug el a színen lévő két doboz egyikébe, majd eliszkol vele a megfigyelő távollétében.
A kutatók egy a majmok ketrece előtt felszerelt infravörös szemmozgás-követő segítségével próbálták kikövetkeztetni, vajon mi jár az állati nézők fejében, miközben a bejátszásokat figyelik. „Kis mozidélutánt tartottunk nekik" – meséli Krupenye, aki ma már szintén a Max Planck Intézet munkatársa. – „Szemlátomást rendkívül élvezték a mókát."
A majmok akkor szerepeltek sikeresen a tesztben, ha képesek voltak előre látni, hogy a megfigyelő visszatérve ott fogja keresni az objektumot – a King Kong-jelmezes figurát, illetve a követ –, ahol legutoljára látta, noha ők maguk jól tudták, hogy az már nincs ott. Az emberszabásúak a filmbéli ember visszatérésekor mindkét esetben arra a helyre szegezték a tekintetüket először és leghosszabban, ahol az ember az objektumot utoljára látta. Ez egyértelműen jelzi, hogy
számítottak rá: az ember tévesen azt fogja hinni, hogy a keresett szereplő vagy tárgy még mindig a helyén van.
Hasonló kísérleti helyzetben ugyanígy viselkednek a két évesnél fiatalabb embergyerekek, akiknél szintén a szemmozgás alapján következtetnek a vizsgálatvezetők a figyelem fókuszára. „Nem-emberi kísérleti alanyok most először teljesítették sikerrel a téves vélekedés-teszt fent ismertetett változatát" – mondta el Krupenye.
Mindez azt mutatja, hogy a téves vélekedések tulajdonításának képessége nem az ember egyedi evolúciójának során jelent meg, hanem már az emberszabásúakkal közös,
13-18 millió évvel ezelőtt élt őseink is rendelkeztek vele.
„Ha további kísérletek megerősítik ezt az eredményt, a tudósoknak újra kell vizsgálniuk a kérdést, hogy pontosan milyen mélyen látnak bele egymás gondolataiba a nagymajmok" – tette hozzá a kutató.