A Magyar Katolikus Egyház 1945-től a kommunista diktatúra bukásáig folyamatosan ellenállt a vallást kiirtani akaró ateista rendszernek. Ennek több változata volt, melyek közül kiemelkedik az egyházi kisközösségek tevékenysége – írja Bertalan Péter könyvében.
A világháború nyomorúsága után a jelentős külföldi kapcsolatokkal rendelkező katolikus egyház erejére volt szükség,
hogy belső megújulást, megerősítést eredményezzen. Ehhez egy új civil szerveződési forma gondolatával adott a vatikáni diplomácia lendületet és bátorítást. XII. Piusz ekkor hozta létre úgynevezett világi intézményként a Provida Mater („Gondoskodó anya") szervezetet, apostoli konstitúció alapján. A Szentatyának kettős célja volt a rendelkezéssel.
„Az egyik: olyan rugalmas, világi társaság létrehozása, amely a komoly egyéni megszentelődés mellett mindama szeretetszolgálatot és apostolkodást eredményesen elvégezheti, amelyet a közös élettel és megkülönböztető szerzetesi ruhával rendelkező fogalmas vagy fogadalom nélküli társaságok az adott körülmények között megvalósítani nem képesek" – írja dr. Bánk József váci püspök, a Provida Mater kezdetű konstitúció magyar fordítója a történeti forráshoz fűzött bevezetőjében,
amelyet a dokumentummal együtt annak idején a Székesfehérvári Püspökség Levéltárában talált meg a szerző
Mózessy Gergely, a Püspöki és Székeskáptalani Levéltár gyűjteményvezető levéltárosának a segítségével.
– A másik cél: a mindinkább szapora, sőt túlzásba menő meggondolatlan szerzetesalapításoknak akarja a Szentatya útját állni azzal, hogy szigorúan előírja az alapítás jogi kellékeit és feltételeit." A Provida Mater létrehozása azt mutatja, hogy az egyház nem riad vissza az újításoktól sem, ha azokat szükségesnek ítéli.
Bertalan Péter politológus, történész szerint a trianoni politikai vasfüggöny áttörését is csak a keresztény egyházak összefogásával lehetett elérni, és ebben
nagy szerepe volt a jelentős kapcsolatokkal rendelkezdő római katolikus egyháznak.
A modern kor két évszázadot ölel fel: a hosszúra nyúlt 19. és a megpróbáltatásokkal terhes 20. századot. A két évszázad közös jellemzője, hogy a történelmi események globális hatásúak.
A változásokat egyetlen intézmény vészeli át úgy, hogy átalakulása permanens, fokozatos. Ez pedig az egyetemes katolikus egyház. Ennek az intézménynek látszólagos stabilitása és rugalmas alkalmazkodása struktúrája kettősségéből fakad: egyrészt a sokcentrumú, hierarchikus szerkezet, másrészt a vertikális szerkezeti felépítés teszi plasztikussá úgy a működését, hogy a történelem viharait és a társadalom változásait mindig ki tudja állni.
Az egyház összetett komplex hálózati rendszerében a legerősebb komponenst a szerzetesrendek jelentették. A katolikus megújhodást az egyházi szervezetek dinamikus növekedése jelezte: 1950-ig ezek száma elérte a 23-at, emellett 231-ről 409-re emelkedett a zárdák, 3290-ről 6676-ra az apácák száma.
Ők valamennyien részt vettek a világmissziókban,
és kivették részüket a nevelés, oktatás területén is. Vallásos tömegek mozdultak meg Budapesten is.
„A kapitalizmus megerősödésével erősödtek a szociális problémák és a társadalmi konfliktusok, a katolikus egyháznak a modernizálódással együtt újra kellett gondolnia a maga hálózati társadalom-szerkezetét" – mondja Bertalan Péter, aki szerint ennek az alapdokumentuma XIII. Leó 1891-ben kiadott Rerum Novarum enciklikája.
Az egyház társadalmi mozgásterét szélesítette ennek gondolataival. Ezzel megindult a szociális enciklikák sora, amelyek az egyház válaszreakcióit jelentik a modern idők kihívásaira. XIII. Leó reformjainak egyik lényeges jellemzője, hogy lassan átalakul az egyház hálózati szervezeti struktúrája.
„Midőn XII. Piusz beszédében kiemelte az egyház felelősségét a kor kérdéseiben, Sztálin seregei a II. világháború utolsó hónapjaiban katolikusok lakta országokat foglaltak el, amelyek tervei szerint a szovjet világhatalom jövendő felségterületéhez tartoztak volna" – taglalja könyvében Bertalan Péter.
A második világháborúban győztes Szovjetunió a kommunizmus Moszkvából vezérelt világhálózatának kiépítésére törekedett.
Ez a szándék ütközött a Vatikán geopolitikai terveivel.
– Sztálin természetesen nem tudott a Vatikán fölött ellenőrzést gyakorolni, ezért ellenségnek tekintette, és elkeseredetten küzdött ellene – mondja. – Ez a hidegháború kitörésével tovább fokozódott, a sztálini kommunizmus és a kereszténység összeegyeztethetetlenné vált.
Sztálin kíméletlen harcot indított a római katolikus egyház ellen,
és ezzel a nemzetközi geopolitikai folyamatok fontos szereplőjévé tette.
Magyarországon sajtócenzúra, vagyonelkobzások, kirakatperek következtek halálos ítéletekkel és börtönbüntetésekkel tarkítva, melyek célja a katolikus egyház tudatos kiszorítása a hatalomból, valamint hálózatos szervezeti rendszerének ellehetetlenítése volt.
A legkeményebb időszaknak az 1945-től 1953-ig terjedő időszakot tartjuk"
– mutat rá a könyv szerzője. – Mindszenty és Grősz József kirakatpere, 705 kolostor bezárása, 1422 férfi szerzetes és 8956 apáca elkergetése és vagyonuk elvétele, az 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrző tevékenysége jelentette a teljes likvidálást."
A második világháború után az egyház új dimenziókba került, amelynek alkalmazkodnia kellett a megváltozott körülményekhez. Mondhatni „kitüntetett figyelem" hárult rá, nem igazán a szó nemes értelmében.
„A konspirált és nyílt – esetenként zaklatás jellegű – megfigyelések lélektani hozadéka sem tekintendő lebecsülendőnek. Rendőrségi szempontból a megfélemlítettség érzésének gerjesztése – az egyházfiktól a hívekig – közbülső célnak, elérése részleges sikernek számított" – áll Bertalan Péter könyvében. A szerző Gyarmati Györgyöt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte.
A kölcsönös bizalmatlanság az évek múlásával sem csökkent, csak enyhült némileg.
Főként az Európai Bizottság és Együttműködési Értekezlet 1975 júliusában hozott határozata után, amely az emberi jogok védelmében folytatandó együttműködésről szólt, és 35 állam képviselője látta el aláírásával. Ennek részeként kezdett el tágulni az egyház mozgástere a vallási kisközösségi mozgalmak által. Bertalan Péter szerint mindezt annak a stratégiának jegyében, hogy aki időt nyer, életet nyer.
A második világháborúban győztes Szovjetunió világuralomra való törekvése továbbra is ütközött a Vatikán terveivel. A katolikus egyház legkifinomultabb alapú hálózati szerveződését 1928. október 2-án alapította egy spanyol pap, Josemaría Escrivá de Balanguer Madridban.
Az Opus Dei (Isten műve) alapítója sajátos szemlélettel, magatartással, nagy munkabírással rendelkezett,
szociálisan igen érzékeny volt, és életét számos tragédia keserítette meg. Ez utóbbiakból merített erőt. Az egyesület nevét a jezsuita Sáncha atyától kapta, amit ő Szent Benedektől vett át. A bencés rend alapítója volt az első, aki az Opus Dei fogalmát ismertté tette.
„Az Opus Dei nem azért alakult, hogy a húszas évek Európájának problémáit megoldja, hanem azért, hogy bármely országból, bármely fajból, nyelvből vagy rétegből, bármilyen családi körülmények között élő férfinak és nőnek elmondják, hogy szerethetik és szolgálhatják Istent a nélkül is, hogy fel kellene adniuk munkájukat, családi életüket és társadalmi kapcsolataikat" – fogalmazta meg Esrivá 37 évvel később.
Az Opus Dei nagy intézményhálózatot épített ki,
amelynek keretét és fundamentumát az általa működtetett iskolahálózat jelentette.
A vasfüggöny mögötti közép-kelet európai országokban kiépülő új államrezon és titkosszolgálati ügynökhálózat pont a katolikus egyház által működtetett iskolahálózatot támadta a legszívósabban, legkeményebben és legkegyetlenebbül.
„Én, ... ezennel szabadságom teljes tudatában kijelentem, hogy feltett szándékom minden erőmmel - az Opus Dei szellemének és gyakorlatának megfelelően – a szentséget keresni és apostoli tevékenységet folytatni..." – kezdődik az Opus Dei tagjainak felvételi fogadalma, amelyben többek közt azt is megígérik, hogy hűségesen és önfeláldozóan fogják a szervezet céljait szolgálni, és eleget tesznek a vonatkozó kötelességeknek, amikor „küldetésüket" teljesítik.
A tagság több típusát különböztették meg az alapján, hogy ki milyen mértékben rendeli alá magát a prelatúrának
(a katolikus egyház belső joga szerinti vezető és jogi személyiségű szervezetnek): itt voltak a cölibátusra és korlátlan szolgálatra jelentkező numeráriusok és a segédnumeráriusok, a nem Opus Dei-rezidenciában élő társult tagok, a hivatásukat családi kötelezettségeikkel együtt követő szupernumeráriusok, a papok sorát gyarapító Szent Kereszt Papi Társaság tagjai és a támogatók szövetsége.
Minden tag lelkiismeret-vizsgálatot végzett, és föltett magának huszonnégy kérdést. Például „helyesen viseltem-e el az aznapi kellemetlenségeket", „elhagytam-e a test szokásos megöldöklését", „milyen erőfeszítéseket tettem a céljaim eléréséhez szükséges intellektuális fejlődésem, tanulmányaim és időm optimális kihasználása érdekében" vagy hogy „megengedem-e, hogy a lehangoltság uralkodjon rajtam".
Az Opus Dei hamarosan a katolikus egyház elit szervezetévé vált, és az újabb kutatások szerint kulturális, oktatási, karitatív célja is volt.
1982-től önálló egyházi intézményként, a püspökök joghatósága alól kivonva működik.
A legnagyobb szerzetesrend közvetlenül a pápa alárendeltségéhez tartozott, római központtal. Élvezte a Provida Matert kibocsátó XII. Piusz támogatását is. Az 1947 februárjában kibocsátott dekrétum, konstitúció és bulla az Opus Deihez hasonlatos kritériumokat fogalmazott meg.
„A Provida Mater elismerte, hogy a laikus katolikusok a világi intézmények által a világi hétköznapokban is keresztény teljességre törekedhetnek. Köznapi értelemben a keresztény tökéletesség az évszázadok során egyet jelentett a szerzetesrendben való élettel és a szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalom betartásával. Ezzel szemben a világi intézmények tagjainak csupán személyes fogadalmat kellett tenniük" - mutat rá Bertalan Péter a könyvében.
Sem az Opus Dei, sem a Provida Mater követőinek nem kellett kolostorban vagy visszavonultan élniük,
továbbra is gyakorolhatták hivatásukat, dolgozhattak a szakmájukban, és nem kellett cölibátust sem fogadniuk. A követelmény „csupán" annyi volt, hogy törekedjenek a keresztény tökéletességre.
A Provida Mater apostoli konstitúció által megfogalmazott elvek többsége Magyarországon a Bulányi György piarista szerzetes által létrehozott és irányított Bokor mozgalomban oldódott fel és realizálódott,
amely az erőszakmentességre és az evangéliumi tisztaságra törekedett.
Vallási kisközösségek már korábban is működtek az országban, működésüket a titkosszolgálat és a rendőrség is figyelemmel kísérte.
„Ügynökünk korábban jelentette, Székesfehérváron több irányú szervezkedés folyik. Jamrich Margit volt egyházmegyei alkalmazott a parasztlányokat, Bulányi György a debreceni piarista a középiskolás fiúkat szervezi, s ezekkel párhuzamosan még középiskolás lányok szervezése folyik" – állítja egy 1951 szeptemberében kelt ÁVH-jelentés. Ezt közel egy évvel később Bulányi vallomásban is megerősítette.
Titkos összejövetelek, előadások sora zajlott a katolikus egyház megújítása szellemében,
a kommunista térfoglalásra reagálva.
XII. Piusz úgy fogalmazta meg a Provida Matert, hogy a diktatúrák nyílt provokálását mellőzve mutasson irányt. Bertalan Péter könyve rámutat, hogy az egyházi vezetők, a papság feladata, hogy élni tudjon a felkínált lehetőséggel.
Ez az „üzenek, de nem parancsolok" óvatos módszere.
– Az egyház nyelvezete mindig finom, és sohasem konkrét, amibe a nagyon kategorikus kijelentések nem férnek bele – hangsúlyozza Bertalan Péter. – A diplomatikus, árnyalt megfogalmazás a Provida Materre mint történeti forrásra különösen jellemző.
A Provida Mater apostoli konstitúció jelentőségét az adja, hogy egyszerre zár le egy folyamatot, és nyit egy új korszakot. Lezárja a karizmatikus egyházi kisközösségek – mint amilyen a Fokolare, a taezie-i közösség, vagy a verbiták, illetve a Mária iskolatestvérek – megalakítását, és utat nyit Kelet-Közép-Európában új kisközösségek alapításához. Ezzel biztosított lehetőséget a diktatórikus rendszerekkel szemben álló, és a társadalom mélyrétegeiben megjelenő, hálózatosan szerveződő, illegális katakombaegyház megszületésének.
– A kelet-közép-európai egyházpolitika irányváltása, amely XII. Piusz politikai stratégiájának megváltozását jelenti, nem kimondott, nyíltan megfogalmazott stratégia, mert erre az adott körülmények között nem volt a diktatúrák embertelensége miatt lehetőség – állapítja meg Bertalan Péter. A vatikáni stratégiaváltás nyílt megfogalmazása
a kelet-közép-európai térség katolikus egyházközösségeinek fizikai megsemmisítését jelentette volna,
amit a Szentszék nem vállalhatott.
Ezzel magyarázható az a tény, hogy Bulányi György „1945-ben kapcsolatba került egy Horvátországból érkező jezsuita atyával, Kolakovics páterrel, (eredeti horvát neve Stjepan Tomislav Poglajen). A jezsuita atya rövid idő alatt több báziscsoportot hozott létre Debrecenben.
Páter Bulányi elmagyarázza, hogy a szovjet megszállással és a várható üldöztetéssel olyan idők következnek, amikor az elmélyült vallási élet jobbára csak ezekben a felszín alatt működő kiscsoportokban fejlődhet tovább igazán. A jezsuita eltávozott Debrecenből. A Szovjetunióba utazott illegálisan, hogy újszerű szervezőmunkáját folytassa" – írja Hetényi Varga Károly a Szerzetesek a horogkereszt és vöröscsillag árnyékában című munkájában.
A Szentszék tehát felkészült az 1945-öt követő kelet-közép-európai rendszerváltásra, új taktikát alkalmazva, amellyel a katolikus egyház erőforrásainak meg- és átmentése volt a célja, a kiépülő kelet-közép-európai diktatúrák újszerű körülményei között. Ennek alkotta egyik részét a karizmatikus kisközösségek szerveződése.
– A XII. Piusz pápa által 1947-ben közzétett Provida Mater nyomán kibontakozó úgynevezett Provida mozgalomnak a titkosszolgálatok megfigyelési, vizsgálati anyagain kívül nem maradt érdemi nyoma – hangsúlyozza Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója. - Azért nem, mivel létrehozói ab ovo konspirálásra kényszerültek, illetve mert a mégis fennmaradt dokumentációt az őrizetbe vételek, házkutatások alkalmával begyűjtötte az ÁVH.
A kutató szerint a Provida Mater hatására kibontakozó, hálózatos katolikus ellenállási tevékenységformák, valamint az „alámerülő katakombaegyház" történetének feltárása további hálózati kutatásokat követel.