A mi orrunk is tud annyit, mint a kutyáé

Vágólapra másolva!

Mindig azt mondták nekünk, hogy az ember szaglása messze az állatoké mögött kullog. Pedig az igazság az, hogy egyáltalán nem vagyunk rosszak.

Tátrai Péter

Vágólapra másolva!

szaglás ember orr érzékelés képesség kutya rágcsáló

A Rutgers Egyetem (New Brunswick, USA) kutatói szeretnék lerombolni azt a 19. századi mítoszt, amely szerint az állatok szaglása jóval kifinomultabb az emberénél. Az iskolákban valószínűleg még mindig azt tanítják, hogy ha a látásunkra joggal vagyunk is büszkék, a szaglás terén nem vehetjük fel a versenyt az állatvilág olyan bajnokaival, mint a kutyák vagy a rágcsálók.

John McGann, a Rutgers pszichológia tanszékének idegtudós tanára szerint épp ideje, hogy leszámoljunk ezzel a 150 év óta tudományos bizonyítékok híján is makacsul túlélő mítosszal. A Science május 12-i számában publikált közleménye annak a 14 évnyi munkának az összefoglalása, amit a szaglórendszer kutatásával töltött. Ezen belül is az elmúlt évben különös figyelmet szentelt annak, hogy áttekintse a terület irodalmát, és feltárja azokat a történeti forrásokat, amelyek tápjául szolgáltak a közkeletű félreértésnek, miszerint az emberi szaglás alacsonyabbrendűsége egyenesen következik a szaglóhagymának nevezett agyi képletünk viszonylagosan kicsi méretéből.

Az illata is elárulja, ki a gyilkos Forrás: Catzovescu | Dreamstime.com

„Az emberek egész idáig nem vették a fáradságot, hogy megálljanak egy percre és megvizsgálják ezt az állítást. Még azok sem, akik egyébként hivatásszerűen a szaglás kutatásával foglalkoznak – adott hangot megdöbbenésének McGann. –

A valóság márpedig az, hogy az emberi szaglás pont olyan jó, mint a többi emlősé, beleértve a kutyát és a rágcsálókat is."

Még Freudot is félrevezették

Az emberek, meglehet, talán

ezermilliárdféle illatot

is meg tudnak különböztetni; McGann szerint a tízezres számhoz „legfeljebb a néphiedelem ragaszkodik, meg a hevenyészetten megírt alapozó pszichológia tankönyvek".

A Rutgers kutatója szerint az ősbűnt Paul Broca, a 19. századi agysebész és antropológus követte el, akinek a gyenge emberi szaglás melletti érvelése még Sigmund Freudot is félrevezette.

Freudot Broca írása juttathatta arra a meggyőződésre, hogy a fogyatékos szaglás fogékonnyá teszi az embert az elme betegségeivel szemben.

„Mélyen gyökerezik a kultúránkban az az előítélet, hogy józan és racionális embert nem irányíthat a szaglása – folytatja McGann. – Az emberek a szaglást az alantas, állatias hajlamokkal hozták összefüggésbe."

Bizonyos illatokra érzékenyebbek vagyunk, mint a kutyák

A tudós kiemeli: valójában az emberi szaglóhagyma, amely az orrnyálkahártya illatmolekulákat fogadó szaglósejtjeitől fogad információt, és az agy más fontos régióiba továbbítja a kapott jeleket, méretét és az őt alkotó idegsejtek számát tekintve teljesen összevethető más emlősök megfelelő agyi struktúrájával. „Az illatok rendkívül széles skáláját tudjuk érzékelni és megkülönböztetni; bizonyos illatokra érzékenyebbek vagyunk, mint a kutyák és a rágcsálók; képesek vagyunk szagösvényeket követni; és szaglóérzékünk befolyásolja viselkedési és érzelmi állapotunkat" – foglalja össze McGann a Science hasábjain.

Broca 1879-es írásában úgy vélekedett, hogy szaglóhagymánknak az agyunk többi részéhez viszonyított kis mérete az emberi szabad akarat bizonyítéka; azé, hogy túlélésünkhöz és boldogulásunkhoz – a kutyákkal és más emlősállatokkal ellentétben – nem szorulunk az orrunkra. McGann azonban hangsúlyozza:

semmi sem igazolja, hogy a nagyobb szaglóhagymák pusztán a méretük okán jobb szaglást biztosítanak.

„A kutyák valószínűleg jobbak az embernél a lámpaoszlop tövében elhelyezett vizeletjelek megkülönböztetésében, és az emberek valószínűleg jobbak a kutyáknál a nemes borok bukéjának megítélésében, de ezeket az összehasonlításokat semmilyen kísérletes munka nem támasztja alá" – írja a Science-ben a kutató.

Mit jelezhet előre a szaglóképesség elvesztése?

Az emberek gyengébb szaglóképességére csupán azok a genetikai tanulmányok szolgáltatnak tudományos bizonyítékot, amelyek kimutatták, hogy a patkányok és egerek mintegy 1000 különböző szag-aktiválta receptorral rendelkeznek, míg az emberek mindössze 400-zal. „Szerintem a tudósoknak kényelmes volt belekapaszkodniuk ezekbe a számokba – kommentálja McGann. – Az alacsonyabb érték csak megerősítette őket az eleve meglévő meggyőződésükben, hogy az emberi szaglás csökevényes, holott a 400-féle receptor még mindig nagyon-nagyon sok."

A gond ezzel a makacs mítosszal az – folytatja a gondolatmenetet McGann –, hogy a szaglás jóval fontosabb szerepet játszik az életünkben, mint gondolnánk. Erőteljesen befolyásolja a viselkedésünket, emlékeket és érzelmeket hív elő, és alakítja az érzékelésünket. Szaglásunk jelentős – bár olykor tudattalan – szerepet játszik abban, ahogy másokkal interakcióba lépünk, ahogy párt választunk, és ahogy eldöntjük, mi ízlik nekünk és mi nem. Amikor pedig traumatikus élmények feldolgozására kerül a sor, a szagok rendkívül hatékonyak a poszttraumás szindróma tüneteinek előidézésében.

McGann figyelmeztet: bár szaglóképességünk az életkor előrehaladtával elkerülhetetlenül hanyatlik, az orvosoknak komolyabban kellene venniük, ha valaki a szaglásának romlásáról panaszkodik, ahelyett, hogy elbagatellizálnák a dolgot, mondván, ez az érzékünk úgyis másodlagos.

Egyes kutatások szerint a szaglóképesség elvesztése az első jele lehet a memóriazavarnak, illetve az Alzheimer-kórhoz és a Parkinson-kórhoz hasonló degeneratív betegségeknek.

Reményeim szerint az orvosi világ hamarosan elkezdi felismerni a szaglás jelentőségét, és megérteni, hogy a szaglás elvesztése igenis komoly dolog" – mondta lezárásképpen McGann.