A második világháború után, 1945-ben Joszip Broz Tito vezetésével újjáalakított és kommunista, illetve szerb dominancia alá került Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot hat tagköztársaság, Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Macedónia alkotta.
Tito 1980-ban bekövetkezett halála után azonban feléledtek és kiéleződtek a jugoszláv föderációt alkotó tagállamok, illetve etnikumok közötti sok évszázados történelmi múltra visszanyúló ellentétek. Tito halála után,
az 1980-as években kibontakozó decentralizációs folyamat Belgrád központi hatalmát végzetesen meggyengítette,
a tagköztársaságok csaknem korlátlan politikai autonómiát harcoltak ki maguknak.
A nagyhatalmi politikában 1985-től, Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár hivatalba lépésétől kezdve bekövetkező gyors enyhülés csak felerősítette a jugoszláv állam válságát, és a tagállamok önállósodási törekvéseit.
Az államszövetség két legfejlettebb tagköztársasága, Szlovénia és Horvátország az akut válság megoldását átfogó gazdasági reformmal, a tagállami önállóság kiterjesztésével, és a belgrádi hatalmi központ hatáskörének további szűkítésével látta megvalósíthatónak.
Ezzel szemben az 1986-ban a Jugoszláv Kommunista Párt élére került erősen nacionalista, a szerb szupremácia megerősítését célul tűző Slobodan Milosevic
a kommunista párt hatalmi monopóliumának fenntartására, és az államszövetségi keretek megerősítésére törekedett.
A szlovén és a horvát tagköztársasági vezetők azonban szembementek e törekvésekkel.
1989-ben létrehozták a többpártrendszert, 1990 tavaszán általános választásokat tartottak,
majd Szlovénia és Horvátország deklarálta a két tagköztársaság szuverenitását,
ami de facto a jugoszláv államszövetségből való kiválás meghirdetésével volt egyenértékű. Miután a belgrádi központi hatalommal folytatott tárgyalások kudarcba fulladtak, 1991. augusztus 25-én Szlovénia és Horvátország egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét. Milosevic Szlovénia elszakadását nem tudta megakadályozni, ám úgy döntött, hogy Horvátország kiválását – nem kis részben a horvát területeken élő viszonylag nagy lélekszámú szerb lakosságra figyelemmel – a Jugoszláv Néphadsereg bevetésével meghiúsítja.
Milosevic elhatározásában komoly szerepet játszott, hogy az akkori amerikai elnök George H. W. Bush, valamint a nyugat-európai vezetők is többször kinyilvánították, kormányaik az egységes Jugoszlávia fennmaradásában érdekeltek.
Ilyen előzmények mellett 1991 augusztusában nyílt háború tört ki az elszakadásáért küzdő Horvátország és Belgrád között.
A jugoszláv légierő pusztító bombatámadást intézett a horvát főváros, Zágráb ellen,
majd Eszék, Karlovac (Károlyváros) és Vukovár térségében különösen heves és véres harcok bontakoztak ki.
A számbeli, és főleg jelentős technikai fölényben lévő Jugoszláv Néphadsereg 1991 végére, a harcok befejeződésével, Horvátország területének mintegy harmadát elfoglalta. Slobodan Milosevic alig titkolt politikai célja az összes szerbet egyetlen országba egyesítő Nagy-Szerbia megteremtése volt, ezért minden erővel támogatta a tagköztársaságokon belüli, szerb többség lakta területek elszakadását.
A megszállt horvát területek az ENSZ békefenntartó erőinek ellenőrzése alá kerültek, ám ez sem szabott gátat a terület erőszakos etnikai homogenizálására tett szerb törekvéseknek.
Amikor Horvátország kikiáltotta függetlenségét, az ország határai között több mint 500 ezer szerb etnikumú ember élt, zömében a nyugat-boszniai határtól az Adria-tenger előterületének számító zárai járásig, illetve a baranyai és szerémségi területeken, az egykori határőrvidéken.
Az etnikai diszkrimináció nem csak a szerb kormányt jellemezte ebben az időszakban,
mivel a függetlenség kikiáltásával egyidejűleg elfogadott horvát alkotmány sem ismerte el államalkotó nemzetiségként a Krajinában egyébként többséget alkotó szerbeket.
Belgrád részben erre hivatkozva szította a tüzet a horvát fennhatóság alatt élő szerb kisebbség soraiban. A Milosevic által támogatott krajniai szélsőségesek már korábban is megtagadták az engedelmességet, nem ismerték el a horvát hatóságok intézkedéseit, és önálló haderő szervezésébe fogtak.
Amikor 1991 júniusában kikiáltották az önálló Horvát Köztársaságot, a szerbek ezzel egyidejűleg szintén deklarálták a krajnai-szlavón, illetve baranyai és szerémségi szerb többségű területek önállóságát.
A Jugoszlávia és Horvátország között kitört háború befejeződésével, 1991. december 19-én e területek egyesítésével hozták létre a Krajnai Szerb Köztársaságot,
amelynek Knint tették meg a fővárosává.
A nemzetközi közösség – Szerbia kivételével – nem ismerte el a szakadár államot, Zágráb pedig soha, egy pillanatra sem mondott le a horvát-szerb háborúban elvesztett területei visszaszerzéséről.
A horvát államvezetés az 1991-es háború tapasztalataiból okulva azonban belátta, hogy Krajina visszaszerzéséhez egyrészt meg kell erősíteni a horvát haderőt, másrészt nemzetközi támogatásra is szüksége lesz az országnak. Az 1992-es szerb-horvát fegyverszünet után Horvátország anyagi erőforrásokat nem kímélve, intenzív hadseregfejlesztésbe kezdett.
A délszláv válságban a Német Szövetségi Köztársaság, Ausztria és Magyarország egyértelműen Horvátország mellett állt ki,
Zágráb így Berlin, Bécs, és Budapest diplomáciai támogatására is számíthatott.
Horvátország nem egészen három év alatt 130 ezer fős, jól kiképzett ,és nehézfegyverekkel is felszerelt ütőképes haderőt épített ki magának. 1995 kora tavaszán Franjo Tudman horvát köztársasági elnök (a Jugoszláv Néphadsereg egykori magas rangú tábornoka) úgy értékelte, a horvát hadsereg felkészültsége elérte azt a szintet, hogy az ország visszavegye a tőle elszakított területeket.
1995 májusában a haderő katonailag jelesre vizsgázott,
és alig három nap alatt visszaszerezte Nyugat-Szlavóniát.
Ez a hadművelet azonban csak bevezetője volt annak a titokban és gondosan előkészített offenzívának, amely 1945 óta a legnagyobb európai szárazföldi offenzívának bizonyult.
A Vihar (Operacija Oluja) hadművelet 1995. augusztus 4-én hajnalban, három irányból, összesen mintegy 600 kilométer hosszúságú arcvonalon vette kezdetét. A támadó műveletben részt vevő katonai és speciális rendőri erők főparancsnoka,
Ante Gotovina tábornok július 29-én Brioni szigetén személyesen ismertette Tudman elnökkel a hadművelet végleges tervét,
amelyet a katonai kérdésekben szakértőnek számító államfő jóváhagyólag tudomásul is vett.
Az offenzívában 138 ezer katona illetve rendőr, 700 harckocsi és páncélozott harcjármű, 1700 löveg, valamint 47 harci gép és helikopter vett részt.
A hadművelet fedőneve igen találónak bizonyult, mivel a horvát hadsereg egységei egy váratlan vihar erejével csaptak le az offenzíva erejétől megdöbbent krajnai szerb fegyveres erőkre.
A horvát tüzérség folyosókat robbantott a sűrű aknamezőkön,
a zárt rendben támadó páncélos egységek pedig gyorsan áttörték a szerb védelmi vonalakat.
A horvát gépesített egységek és a speciális bevetésű rendőri erők elfoglalták a stratégia fontosságú közlekedési csomópontokat,
és ezzel elvágták az összeköttetést a védekező szerb alakulatok között. A jól összehangolt horvát offenzíva következményeként a szerb parancsnokolási rendszer órák alatt összeomlott.
A diadalmasan előrenyomuló horvát alakulatok már másnap, augusztus 5-én bevonultak a szakadár szerb állam fővárosába, Kninbe,
ahol a katonák üdvrivalgásától kísérve felhúzták a vörös-fehér kockás nemzeti lobogót.
Gotovina tábornok hadserege augusztus 7-re a korábban elszakított horvát területek többségét, mintegy 10 ezer négyzetkilométernyi területet sikeresen visszafoglalta. A hadműveletet augusztus 7-én befejezettnek nyilvánították, a győztes villámháború gyorsasága még a horvát államvezetés tagjait is meglepte.
A Vihar hadműveletben a horvát támadó erők 174 főt, a szerb csapatok pedig 742 katonát vesztettek.
A civil áldozatok száma mind a mai napig vitatott, valószínűsíthető számuk meghaladja az ezret.
A horvát csapatok bevonulása után – a horvát hatóságok felhívása ellenére – a szerb lakosság túlnyomó többsége, 250-300 ezer fő emigrált.
A szerb lakosságot saját vezetőik is menekülésre bíztatták,
így Krajina etnikai térképe a Vihar hadművelet után teljesen megváltozott a horvát etnikum javára. 1995 november 21-én az Egyesült Államokban, Daytonban írták alá a véres délszláv háborúnak véget vető háromoldalú szerb-horvát-bosnyák békeszerződést. Horvátország 1995-ben fel nem szabadított részeit az ENSZ ellenőrzése mellett integrálták vissza az anyaországhoz, e folyamat 1998-ra fejeződött be.
A hadművelet parancsnokát, Ante Gotovina tábornokot háborús és emberiesség elleni bűntettek vádjával – a horvát közvélemény hangos tiltakozása mellett – a hágai Nemzetközi Bíróság előtt perbe fogták, és első fokon 21 év börtönre ítélték
A tábornokot 2012 novemberében, másodfokon az összes, ellene emelt vád alól felmentették.
Ante Gotovinára hazájában nemzeti hősként tekintenek , augusztus 4.pedig nemzeti ünnepnapnak számít Horvátországban.