Észak hősének karakterét jól ismerhetjük a népszerű History sorozatból, ám a filmesek egy kissé másként értelmezték a viking szájhagyomány útján megőrzött történeteket. Közben ezek a sagák jól összekeverik a történelmi tényeket, a legendákat, és a népi szóbeszédeket. Ami viszont biztos, hogy Csonttalan Ivar (viking nevén Ivarr Inn Beinlausi) , mint történelmi alak, valóban élt és létezett. A híres viking király, Ragnarr Lothbrok fia legendás történetét viszonylagos bizonyossággal követhetjük végig.
A skandináv sagák Ivart egyértelműen „csontok nélkülinek" írják le. Hogy ez mit is jelent valójában? Az egyik ilyen, a tizenkettedik század közepén íródott krónikában Hattalykill azt mondja, hogy a „csont nélküliség" egyértelműen orvosi lehetetlenség.
A Ragnar sagában Ivar becenevét részletesen magyarázzák.
Bár a „csonttalan" elnevezés egyértelműen a folklórban gyökerezik, valószínűleg arra a fogyatékosságra építették fel, amelyet logikailag nem lehetett megérteni. Ivar becenevének az a sokkal valószínűbb és unalmasabb magyarázata, hogy
a viking harcos életében sem a szeretet, sem a vágy nem játszott szerepet.
Gyerek nélkül halt meg, és egyes feltételezések szerint impotens is volt. Egy másik teória szerint a "csonttalant" ironikus becenévként használhatták.
A vikingek ugyanis jól ismertek voltak arról, hogy szívesen aggattak jelzőket hírességeikre. Így egy átlagosnál jóval magasabb, nyilvánvalóan hatalmas csontokkal rendelkező embert könnyedén hívhattak „csont nélkülinek". Az Ivarnál vélelmezett élettani jelenséget a modern orvostudomány „dupla ízületnek" hívja a szó szerinti angol fordításban, ám ez nagyjából azt jelenti, hogy valakinek az átlagnál jóval rugalmasabbak az ízületei.
A Ragnar család sagája arról regél, hogy Ivar csonttalansága egy átok miatt következett be. Az anyja, Aslaug,
Ragnar második felesége a hagyomány szerint a boszorkányság és jövőbelátás képességével rendelkezett.
Esküvőjük napján arra figyelmeztette új férjét, hogy három éjszakát muszáj várniuk házasságuk beteljesítése előtt.
Ehhez transzba esve elrebegett egy átkot, mely szerint ha mégis idő előtt elhálják a nászéjszakát, akkor az „tartós károkat" okoz majd a közös gyermekükben. Ragnar azonban nem hitt a babonában, és azonnal magáévá tette Aslaugot. És mivel Ivar így az átok szerint megfogalmazott idő előtt fogant, ezért csontok nélkül született, „olyan volt, mint egy porc, ahol a csontjai lettek volna".
Lehetséges, de nem valószínű, hogy Ivar genetikai betegségben szenvedett.
A sagák szerint Ivar felnőttként tényleg nem tudott járni, és mindenhová cipelni kellett:
speciális botokkal, vagy a pajzs hátán szállították.
Több mint valószínű, hogy a kilencedik században ilyen deformitásokkal és fogyatékkal született gyermeket azonnal megöltek volna a vikingek. Ivarnak azonban szerencséje volt, hiszen egy hercegnő és egy előkelő jarl fiaként jött napvilágra.
Emiatt élhette túl azt, amire az egyszerű közember biztosan nem kapott volna lehetőséget.
Ivar fizikai fogyatékosságának részletes leírása mellett a történetírók ugyanakkor kihangsúlyozzák a viking harcos rendkívüli bölcsességét. Még a vele gyakran rivalizáló testvére, a nagy fizikai erővel és bátorsággal rendelkező Ubbe is elismerte fivére szellemi fürgeségét és eszességét. Ahogy fogalmazott
Kétlem, hogy bárki valaha bölcsebb volt, mint ő."
Ivar a ravaszság, a stratégia és taktika nagymestere volt, aki intelligenciával, műveltséggel igyekezett ellensúlyozni fizikai fogyatékosságát.
Rokkantsága egyáltalán nem akadályozta a harcban: a sagák szerint felsőteste hihetetlen erővel rendelkezett,
amely szinte emberfeletti erőt és egyfajta varázslatot sugallt a vikingek és az ellenség számára is.
Csonttalan Ivar édesapja, Ragnar csúfos vereséget szenvedett Anglia partjainál, ahol fogságba esett. Ælla király saját szórakoztatására megkínoztatta, majd kivégeztette.
Ragnart a katonák egy viperákkal teli gödörbe vetették, ahol hosszú, fájdalmas haláltusát vívott.
Utolsó lélegzetvételében azonban kijelentette: „Bizony, felmordulnának a malacok, ha így látnák a vadkant." Szavai előrevetítették azt az erőszakos bosszút, amit gyermekei követtek el véres megtorlás gyanánt.
Ivar és testvérei apjuk csúfos halála után azon nyomban elindították a „nagy pogány inváziót", melynek során egyre nagyobb területeket hódítottak meg Írország partjaitól kezdve a Brit-szigeteken át egészen a skandináv településekig.
A portyázó vikingek a kelet-angliai partoknál kötöttek ki, ahol Edmund király, a helyi uralkodó megvásárolta a királyság békéjét azzal, hogy táplálékkal, lovakkal,és téli szállással szolgált a betolakodóknak. Ivar ezután továbbvezette francia vikingekkel megerősített hadseregét északra, a régi római hadiút mentén.
Itt –nagy szerencséjére – újra találkozott apja gyilkosával. 866. november 1-jén Ælla és riválisa, Osbert (aki talán Ælla fivére lehetett) között polgárháború tört ki, amelyet kihasználva a viking hadsereg egy váratlan támadással elfoglalta és megszállta York városát (egykori nevén Jorvik).
Csata csatát követett, majd 867. március 23-án a végső összecsapásra készültek a felek.
Az ütközetben a vikingek győzedelmeskedtek, Osbert meghalt a csatában, Ælla pedig fogságba esett.
Ahogy az várható volt, Ragnar fiai a legkegyetlenebb formában végezték ki apjuk gyilkosát: az úgynevezett véres sas szertartás során egy bárddal felvágták a hátát, szétválasztották a bordáit a gerincoszlopról, majd ezen a lyukon keresztül húzták ki a hátára a tüdejét, amely még néhány másodpercig „véres sasként" lüktetett. Ez volt a kor egyik legszörnyűbb, rituális gyilkossága.
A Brit-szigetek ellen indított elsöprő erejű támadása és Ælla hátborzongató, kegyetlen kivégzése jól mutatja Ivar személyiségének elsődleges jegyeit. Az angolszász krónika szerint ezután a nagy pogány hadsereg délre vonult, és három év alatt egyfajta kelet-angliai honfoglalásként jelentős területeket megszállt, melynek során számos csatát vívott az angolszászokkal.
I
var végül azonban visszatért Yorkba, ahol egy éven át kegyetlenkedett.
A kivégzést végül az eleinte a vikingeknek behódoló Edmund király sem úszhatta meg: miután nem volt hajlandó megtagadni keresztény hitét, a viking katonák szégyentelenül sértegették és ütlegelték, majd egy fához kötözve ostorozták, és gerelyhajítást gyakorolták rajta.
Életét végül nyilakkal oltották ki, ám más szóbeszédek szerint lefejezték a királyt. Ugyanez a visszaemlékezés arról is beszámol, hogy a kelet-angliaiak a kivégzett király holttestét és fejét egy sietve felépített, kunyhószerű kápolnába helyezték el, ahol állítólag azonnal elkezdődtek a csodák: vakok, betegek gyógyultak itt. Nem véletlen, hogy Edmundot később védőszentként emlegették.
Közben a vikingek folytatták hódító útjukat Ivar és Ubbe vezetésével. A krónikák feljegyezték mindazt a pusztítást, amit véghez vittek.
Kirabolták, kifosztották, majd felgyújtották azokat a templomokat, melyek az útjukba kerültek.
Megölték az apátokat és szerzeteseket, de mindenki mást is, aki a kezükbe került. Ivar ezután ismét visszatért Yorkba.
Testvérei Wessex ellen támadtak, ahol végül kilenc nagyobb csatát vívtak.
Ezekben az ütközetekben a vikingek is súlyos veszteséget szenvedtek:
elvesztették egyik királyukat, Bagsecg-t, valamint kilenc jarl-t (elöljárót), ezért 870-ben hajlandóak voltak békét kötni. Ivar a békekötés után Skóciába ment háborúzni. A skóciai hódításban csatlakozott hozzá Fehér Olaf, akivel akkoriban közösen uralkodott Dublinban.
Három évig raboltak, pusztítottak és rettegésben tartották a helyieket.
Végül 871-ben Ivar visszatért az ír földekre, ahol 873-ban meghalt. Haláláig az északiak (beleértve Írországot és Angliát) királya maradt.
Az életviteléhez képest szokatlanul békésen távozott az árnyékvilágból: gazdagon, látszólag legyőzhetetlenül, és eltökélt pogányként. „
Talán mindkét világnak így volt a legjobb"
– emlékezet meg sok-sok évszázaddal később Winston Churchill Ivar haláról.
A legenda szerint Ivar testét visszavitték Angliába, és talizmánként temették el a tengerparton. Úgy vélték, ezzel megakadályozzák, hogy bárki elfoglalja királyságának területét.
Látszólag ez a babonás hit egészen jól működött mindaddig, amíg Willam, a hódító, ki nem ásatta
és el nem pusztította Ivar maradványait, ami a késői utókor számára is lehetetlenné tette a híres-hírhedt viking uralkodó földi maradványainak vizsgálatát.
Akárhogy is történt, Martin Biddle, az Oxford Egyetem professzora és felesége, Birthe Kjølbye-Biddle úgy gondolja, hogy a Derbyshire-i Repton-ban végzett ásatások során felfedezett kilenc láb (2 méter 20 cm) magas ember váza valóban Csontnélküli Ivaré lehetett. Ám ha ez igaz, akkor ez ellentmond annak az elméletnek, miszerint a kegyetlen viking harcos osteogenezis imperfecta-ban szenvedett.