A Miami Egyetem tengerbiológusokból álló kutatócsoportja a dél-afrikai Western Cape tartomány két helyszínén, a Fokvároshoz közeli Vals-öbölben (Fals Bay) fekvő Fóka-sziget (Seal Island), valamint a Walker-öbölbeli Gansbaii-hoz közeli Geyser Rock népes dél-afrikai medvefóka (Arctocephalus pusillis pusillis) kolóniáját vizsgálta.
Mindkét szigetről közismert, hogy vizeikben világviszonylatban is jelentősnek mondható egyedszámban élnek nagy fehér cápák (Carcharodon carcharias), amelyeknek itt a dél-afrikai medvefókák jelentik a legfontosabb zsákmányukat.
A nagy fehér cápák egészen sajátos vadászati taktikát fejlesztettek ki a szemfüles és igen fürge fókák elejtésére. A Vals-öbölbeli 400 méter hosszú és 60-70 méter széles Seal Island szikláin közel 64 ezer dél-afrikai medvefóka él. A fókák minden reggel napfelkelte környékén kisebb, 8-10 egyedből álló csoportban vágnak neki az óceánnak.
A sziget partjaitól nagyjából fél kilométeres távolságig húzódó területet a kutatók csak halálzónaként emlegetik, mivel a nyílt víz felé tartó fókákat ebben a körzetben éri a nagy fehér támadások kilencven százaléka.
A reggeli szürkületben a cápák a láthatóság határán járőröznek odalent, sötétszínű hátukkal beleolvadva környezetükbe, ami kiváló kamuflázsként elrejti őket a felszínen úszó fókák szeme elől. A cápák a homályos és alacsony látótávolságú vízben ilyenkor egy speciális szervükkel, az úgynevezett oldalvonal-rendszerükkel érzékelik a nyílt tenger felé igyekvő medvefókák mozgását.
Ez a különleges szerv egy olyan, a cápa törzsének két oldalán a bőr alatt futó érszerű struktúra,
amely a vízben keletkező egészen apró lökéshullámokat is képes detektálni.
E sajátos biológiai radar segítségével a nagy fehér cápa a felszínen úszó fóka alá navigálja magát, majd hirtelen függőleges testhelyzetet felvéve, rendkívül nagy sebességgel alulról felfelé törve támadja meg áldozatát.
A Floridai Egyetem tengerbiológusai arra voltak kíváncsiak, hogy a medvefókák képesek e megérezni a mélységből rájuk leselkedő halálos veszélyt.
Ehhez az állatok stressz szintjének változásait igyekeztek feltérképezni.
Neil Hammerschlag, a Floridai Egyetem docense és a kutatócsoport vezetője elmondta, hogy először tömött székletmintákat gyűjtöttek be a cortisol-stressz hormon glükokortikoid metabolit koncentrációjának tesztelésére.
„Eredményeink azt mutatják, hogy a fókák pontosan felismerik a zsákmányolás szempontjából legintenzívebb napszakokat, illetve azokat a körzeteket, ahol a legtöbb támadás éri őket"- nyilatkozta Neil Hammerschlag, a tanulmány vezető szerzője.
A zsákmányolási maximum napszakában, illetve a halálzónának azokon a pontjain, ahol a cápák gyülekeznek, a medvefókák stressz szintje jelentősen megugrik.
A Geyser Rock környékén viszont mást mutattak a stresszvizsgálat eredményei. „Érdekes módon itt nem észleltünk szignifikáns stressz növekedést a fókáknál annak ellenére sem, hogy ott úszkáltak a közelükben a nagy fehér cápák.
Ennek az az oka, hogy itt a kiterjedt barnamoszat erdőségek valamint a zátonyláb víz alatti párkányai illetve hasadékai könnyű menekülési lehetőséget biztosítanak számukra" – kommentálta e jelenséget a kutató.
Egyértelműen kimutatható, hogy a prédálás megnövekedett kockázatának érzete, így a zsákmányolás maximumainak napszaka, illetve az olyan terület elérése, ahová a legtöbb prédálás koncentrálódik jelentősen megnöveli a fókák stressz szintjét attól függetlenül, hogy éri-e támadás a csoportot, illetve, hogy ténylegesen vannak-e ott cápák.
A kritikus helyszíneken illetve napszakokban automatikusan megnövekvő stressz jelentősen javítja a fókák túlélési esélyeit, mivel a stressz hatására még körültekintőbbé és óvatosabbá válnak.
A dél-afrikai medvefókák maguk is többfajta védekező taktikát fejlesztettek ki a nagy fehér cápa támadások elkerülésre.
A felnőtt egyedek kisebb csoportokba verődve vágnak neki az életveszélyes halálzóna átúszásának.
Amikor itt kelnek át, delfinek módjára úszva, folyamatosan a vízből kiugorva küzdik le a veszélyes 500 méteres távot.
Amikor ugyanis a fóka kiugrik a vízből, a cápa, amely odalent az oldalvonalával figyeli a lökéshullámokat, elveszti a kapcsolatot, és amikor a medvefóka ismét landol a vízen újra kell kezdenie a tájékozódást.
Ezzel a módszerrel többnyire sikeresen meg is zavarják az odalent ólálkodó ragadozót.
Ha a támadó nagy fehér elvéti a harapást, a ravasz medvefóka szorosan odanyomja magát a cápa oldalához, nagyjából a törzsnek a hát- és a farokúszó közötti részéhez.
A nagy fehér ilyenkor mint a saját farka után kapkodó kutya ugyan megpróbálja elérni a fókát, ám ehhez nem elég hajlékony.
A kiugrásos prédáláskor nagyon sok energiát veszít a ragadozó,
ezért néhány odakapási kísérlet után végleg kimerül. A ravasz fóka csak erre a pillanatra vár, és ekkor már játszi könnyedséggel faképnél hagyja hoppon maradt támadóját.