Nyikita Szergejevics Hruscsov 1964. október 14-i a hatalom éléről történt puccsszerű eltávolítása után új korszak kezdődött a Szovjetunió, valamint a közép-kelet-európai szocialista országok kapcsolatrendszerében.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) 1956. februári XX. kongresszusán meghirdetett desztalinizáció, a illetve az 1956-os lengyel események, továbbá a magyar forradalom és szabadságharc leverése, valamint az 1961-es berlini blokád után kibontakozó konszolidációs folyamat egyrészt megszilárdította a Szovjetuniónak még a második világháború idején a jaltai megállapodással szentesített közép-kelet-európai hegemóniáját, ám ezzel párhuzamosan a hruscsovi desztalinizációs folyamat következményeként az 1960-as évek elejétől több szocialista országban, elsősorban Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon olyan társadalmi reformkísérletek bontakoztak ki, amit a Kreml konzervatívjai már nem tűrhettek tovább.
A Kremlben lezajlott palotaforradalom következtében 1964 októberében Leonyid Iljics Brezsnyev váltotta fel Hruscsovot az SZKP főtitkári székében.
Brezsnyev és legfőbb hívei, Koszigin, Podgornij , valamint Gromiko ugyan egyetértettek az SZKP XX. kongresszusán a Sztálin halála után meghirdetett általános politikai irányvonallal, ám Hruscsov reformjait a stabilitásra hivatkozva visszavonták.
A Kremlben a hatalom csúcsán lezajlott őrségváltás tehát semmiféleképpen sem jelentett visszatérést a sztálini gyökerekhez,
de egészen Mihail Gorbacsov színrelépéséig véget vetett a néhány „testvéri országban" folyó óvatos reformtörekvéseknek.
A Csehszlovákiában kibontakozó, Alexander Dubcek nevével fémjelzett gazdasági ,valamint a valódi demokratikus keretek megteremtésével kísérletező politikai reformot, az úgynevezett „emberarcú szocializmust", mint veszélyes elhajlást, Moszkva 1968 augusztusában fegyveres beavatkozással felszámolta.
Lengyelországban az 1970-es gdanski munkássztrájk véres leverése után menesztették a reformokra hajló Gomulkát, akinek helyébe egy vonalasabb pártvezetőt állítottak a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) élére, Edward Gierek személyében.
A Kreml 1972-ben ugyancsak leállíttatta az 1968. január elsején bevezetett magyar gazdasági reform, az új gazdasági mechanizmus továbbfejlesztését. Az amúgy is élet-és fejlődésképtelen szocialista társadalmi rendszer történetében
ezzel vette kezdetét a Brezsnyev személyével fémjelzett „pangás időszaka",
ami az 1980-as évek elejére súlyos gazdasági gondokhoz és egyre hangosabb társadalmi elégedetlenséghez vezetett, főleg Lengyelországban.
A „pangás éveinek" köszönhetően 1979-re a második világháború utáni Lengyelország gazdasági mutatói mélypontjukra süllyedtek. Edward Gierek, a LEMP első titkárának korábbi kísérlete, hogy a mesterségesen fenntartott és egyre nagyobb költségvetési hiányt okozó életszínvonalat nyugati bankoktól felvett hitelekkel finanszírozza, a 70-es évek végére kifulladt, még tovább dagasztva a gazdasági gondokat.
Ezért a LEMP Politikai Bizottsága 1980 júniusában ismét áremelésekről határozott. Az alapvető fogyasztási cikkek közül különösen az élelmiszereknél, és ezen belül is elsősorban a húsáruknál jelentős drágulást okozó áremelés július elsején lépett hatályba. Júliusban számos lengyel nagyvárosban, így többek között Lódzban, Lublinban és Tarnówban a tömeges elégedetlenség hatására fizetésemelést követelő sztrájkok robbantak ki.
A későbbi események szempontjából mérföldkőnek számított a gdanski Lenin Hajógyárban augusztus 14-én bejelentett sztrájk.
A gdanski hajógyár munkásai ugyanis az áremelések visszavonásán és a fizetések felemelésén kívül már kifejezetten politikai követeléseket is megfogalmaztak, így többek között az 1970-es sortűz áldozatainak emlékét megörökítő emlékmű felállítást, és ami még ennél is fontosabb volt, az állampárttól teljesen független önkormányzati alapokon álló szakszervezet engedélyezését követelték.
Augusztus 16-án Lech Walesa vezetésével megalakult az Üzemközi Sztrájkbizottság,
amely szeptember 17-én 21 pontba szedve fogalmazta meg a munkások legfontosabb politikai és gazdasági követeléseit.
A hatalom eleinte bénultan szemlélte az egyre szélesebb körben elharapózó sztrájk palackból kiszabaduló szellemét. Szeptember végére a gdanski munkások követeléséhez már több mint 700 vállalat csatlakozott, és a sztrájk az egész Tengermellékre kiterjedt. Az országossá váló sztrájkmozgalom hatására az állampárt kénytelen volt beadni a derekát, és tárgyalásokba bocsátkoznii a munkások képviselőivel.
Hosszadalmas tárgyalások után
a kormány képviselői fogcsikorgatva ugyan, de kénytelenek voltak elfogadni a munkásság követelését,
és aláírni a független autonóm szakszervezet felállítását elismerő, a történelembe csak augusztusi megállapodásként bevonult egyezséget.
Szeptember 17-én a Gdanskban tanácskozó Üzemközi Alapítóbizottságok képviselői Jan Olszewski javaslatát elfogadva egyetlen nagy közös szakszervezet létrehozásáról döntöttek, és a szakszervezeti szövetségnek Karol Modzelewski ötletére a Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet elnevezést adták.
A lassan lecsillapodó kedélyek lángja azonban ismét magasra csapott, amikor a Varsói Vajdasági Bíróság a Szolidaritás alapító okiratából törölte a sztrájkjogot, majd önkényesen kiegészítette azt a párt vezető szerepének elismerésére vonatkozó passzussal.
A bíróság döntése hatalmas, országos felháborodást váltott ki.
Az általános sztrájk kitörését csak az akadályozta meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság, - nyilván nem függetlenül a robbanással fenyegető helyzettől és „némi" állampárti ráhatástól – megsemmisítette a közfelháborodást kiváltó elsőfokú bírósági döntést.
A Szolidaritás befolyása és taglétszáma viharos sebességgel növekedett;
a szervezet megalakulását követő évben, 1981-ben a Szolidaritás 10 millió fős tagságával már több mint háromszor annyi tagot számolt, mint az állampárt.
A szovjet pártvezetés egyre jobban növekvő idegességgel figyelte a Lengyelországból érkező számára aggasztó híreket. Még 1980 augusztusában, a Szolidaritás megalapításának hónapjában felállították az SZKP Politikai Bizottsága mellett informálisan működő úgynevezett Szuszlov-bizottságot.
Andrej Szuszlov, a Politbüro szürke eminenciása és az SZKP főideológusa – aki nem mellesleg igen komoly szerepet játszott az 1956-os magyarországi forradalom leverésével kapcsolatos titkos háttértárgyalásokon is – Jurij Andropov KGB-főnök, valamint Dimitrij Usztyinov honvédelmi miniszter hathatós támogatásával a lengyelországi helyzetről és a válság felszámolásának ajánlott módjairól készített írásos jelentéseket illetve javaslatokat a pártfőtitkár, Leonyid Iljics Brezsnyev számára.
A helyzet komolyságát jól mutatta, hogy 1980. december elején Moszkvába rendelték a Varsói Szerződés tagállamainak vezetőit a lengyelországi helyzet megvitatására. A szovjet pártvezetők azt szorgalmazták erőteljesen, hogy a „lengyel elvtársak" saját maguk legyenek úrrá rendkívüli állapot bevezetésével a kialakult súlyos belpolitikai helyzeten. Brezsnyev a szovjet katonai támogatást, mint lehetséges opciót - Szuszlov tanácsára - kategorikusan elvetette.
1980 decemberében ugyanis már merőben más szelek fújtak, mint a prágai tavasz leverése idején.
Az egy évvel korábban elkezdett afganisztáni kaland súlyos diplomáciai bonyodalmakba sodorta a Szovjetuniót, és e rendkívül költséges, eleve kudarcra ítélt katonai beavatkozás egyszerűen nem tette lehetővé 1968 megismétlését Lengyelország esetében.
A Kreml más okok miatt is ódzkodott a LEMP katonai támogatást szorgalmazó kérésével szemben. A Lengyel Néphadsereg a Varsói Szerződés második legnagyobb létszámú hadseregének számított a szovjet haderő után, amelynek egy csehszlovákiaihoz hasonló fegyveres intervenció esetén erősen kérdésessé válhatott a lehetséges magatartása.
Ezen kívül a lengyelek rendkívül mély történelmi okokra visszavezethető erős oroszellenessége szintén fokozott óvatosságra intette a Kremlt.
1981-ben tovább mélyült a válság.
Már nem csak a szovjet, hanem a társadalmi forrongástól betegesen félő keletnémet Honecker-rezsim és Gustav Husak Csehszlovákiája is egyre erőteljesebben követelte a lengyel pártvezetéstől, hogy saját hadseregére és belügyi alakulataira támaszkodva számolja fel a Szolidaritás teremtette fenyegető helyzetet.
1981. április 3-án éjjel a szovjet-lengyel határon fekvő Bresztben titkos tanácskozást tartottak.
Szuszlov és Dimitrij Usztyinov ekkor már a leghatározottabban követelték az időközben leváltott Edward Gierek utódától, a LEMP akkori első titkárától Stanislaw Kania-tól, és a szovjetek szemében persona gratának számító Wojicech Jaruzelski hadseregtábornoktól a hadiállapot kihirdetését.
(Gierek utódától, Kaniától valamivel többet reméltek Lengyelországban. A pártvezető nevét szójátékként használó korabeli vicc, mely szerint „ jobb ma egy Kánya, mint holnap egy Ványa" is arra a várakozásra utalt, hogy talán nem lesz szovjet intervenció.) Közvetlenül a találkozó előtt, március 27-én Brezsnyev személyesen is felhívta Kaniát felszólítva a hadiállapot mielőbbi bevezetésére.
A lengyel vezetők azzal tértek ki Szuszlov és Usztyinov követelése elől, hogy a hadiállapot bevezetésének előkészületei még nem érték el azt a szintet, hogy ésszerű kockázat mellett kerülhessen sor rá. A Lengyel Néphadsereg vezérkara szigorú titoktartás mellett már 1980 októberében hozzáfogott a hadiállapot bevezetés katonai terveinek kidolgozásához.
A szovjetek számára eredménytelen breszti találkozó után április 8-án Viktor Kulikov marsall, a Varsói Szerződés főparancsnokának vezetésével szovjet katonai delegáció érkezett Varsóba „tanácsadásra", valójában a hadiállapot bevezetésével kapcsolatos előkészületek ellenőrzésére.
1981. december 5-én a LEMP Politikai Bizottsága zárt, titkos ülésén megadta a felhatalmazást az ekkor már a Lengyel Egyesült Munkáspárt élére kinevezett Jaruzelski tábornoknak a hadiállapot kihirdetésére azzal, hogy a tábornok belátása szerint saját maga határozhatja meg a szükségállapot elrendelésének időpontját.
Noha ekkorra már minden előkészület megtörtént,
Jaruzleskit mégis kétségek gyötörték, mivel nem volt teljesen bizonyos a puccsszerűen bevezetni kívánt hadiállapot sikerében.
December 10-én ezért Jaruzelski miután beszámolt Brezsnyevnek az előkészületek befejezésről, ismét kérte, hogy amennyiben nem terv szerint alakulna a helyzet, a szovjetek nyújtsanak katonai segítséget neki.
A szovjet pártvezetés azonban ekkor is határozottan elvetette ennek lehetőségét. Jaruzelski december 12-én hozta meg végső döntését a hadiállapot bevezetéséről. Az előre elkészített titkos parancsokat a tábornok utasítására továbbították a beavatkozásra kijelölt katonai egységek parancsnokainak, valamint a megyei rendőrkapitányságok vezetőinek.
Nem sokkal éjfél előtt az egész országban kikapcsolták a telefonszolgáltatást,
majd az erre kijelölt alakulatok katonai ellenőrzés alá vonták a rádiót és a televíziót. Pontban éjfélkor vette kezdetét a Szolidaritás vezetőinek illetve aktivistáinak „begyűjtése", azaz letartóztatásuk, és az előre kijelölt internálótáborokba való szállításuk.
Jaruzelski nem sokkal éjfél után, december 13. kora hajnali óráiban a varsói Belweder-palotába összehívta az Államtanácsot, amellyel az alkotmányosság látszata érdekében jóváhagyatta a hadiállapot bevezetését, valamint az ahhoz kapcsolódó rendkívüli intézkedéseket.
A tényleges hatalom ettől kezdve a kilenc főből álló Nemzeti Megmentés Katonai tanácsának a kezébe került.
A katonai hatalom betiltott mindenfajta sztrájkot,
felfüggesztette a gyülekezés jogát és a társadalmi szervek működését, elrendelte a kijárási tilalmat, és ettől kezdve mindenki csak külön engedély birtokában hagyhatta el az állandó lakóhelyét.
A stratégiai fontosságú vállalatokat katonai irányítás alá helyezték, ami azt jelentette,
hogy a munkát megtagadókkal szemben statáriális eljárásban akár halálbüntetést is ki lehetett szabni.
A puccsszerűen bevezetett rendkívüli állapot biztosításában a hadsereg közel 80 ezer katonája, 1750 harckocsi, 1400 páncélozott harcjármű, valamint hozzávetőleg 30 ezer belügyi alkalmazott vett részt.
A kommunista hatalom brutális fellépése és a kihirdetett statárium ellenére több száz vállalatnál megtagadták a munka felvételét. A katowicei Wujek-bányában a bányászok ellenállását a rohamrendőrség törte meg, a kíméletlen fegyveres fellépésnek kilenc civil esett áldozatául.
A hadiállapot bevezetése utáni hetekben összesen tízezer „gyanús elemet" internáltak,
majd a közszolgálatban is kezdetét vette a nagy tisztogatás. A hadiállapotot csak másfél évvel később, a helyzet úgymond „konszolidálása" után függesztették fel. Az 1980-as évektől a szocialista berendezkedés rendszerszintű válságát senki és semmi sem tudta többé már feltartóztatni.
Az 1985-től kibontakozó gorbacsovi reformfordulat sem volt képes emberarcúvá tenni a megreformálhatatlan rendszert, ami az évtized végén, 1989-ben hatalmas robajjal, agyaglábú kolosszusként omlott össze egész Közép-Kelet-Európában.