A Megváltó tanításait részletesen tartalmazza a négy evangélistának, Máténak, Márknak, Lukácsnak és Jánosnak a 4. század végén, a 382-es római zsinaton elkezdett és a 414-es karthágói szinódussal befejezett kanonizáció eredményeként egyedül hitelesnek elfogadott szentírása.
Jézus gyermekkoráról azonban az újszövetségi Szentírás is csak nagyon szűkszavúan emlékezik meg.
Amiben az evangéliumok és a korabeli források is egybehangzóan megegyeznek, az Jézus születési helye: a galileai Betlehem.
Az Újszövetség harmadik könyve, Lukács evangéliuma így ír Jézus megszületéséről: „Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt volt.
Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt.
Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.
Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: "Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket." (Lukács III., Lk.2.2 – Lk. 2-12,)
Lukács és Máté is megemlíti azt a jászlat, amelybe a Megváltó anyja, Mária bepólyálva elhelyezte az újszülött Jézust.
Krisztus tanai, és a kereszténység már az 1. században, a Julius-Claudius dinasztia császárai idején elterjedt a Római Birodalom keleti felén, sőt Claudius uralkodása alatt (Kr.u. 37 és Kr.u. 54. között) megjelent Rómában is, ahol létrejött az első helyi keresztény közösség.
Noha Róma általában türelmes politikát folytatott az impérium vallásaival szemben, de a kereszténységben már az első század derekától - annak szervezettsége, valamint a császárok istenként történt elismerésének megtagadása miatt -, veszedelmes politikai ellenfelet látott.
Erre volt visszavezethető az 1. századtól kibontakozó több évszázadon át tartó keresztényüldözés,
amely a Krisztus utáni első évszázadban Néró és Domitianus, a 2. század végén Commodus, a 3. század derekán Traianus Decius, és végül a legnagyobb, a 4. század első éveiben Diocletianus uralma alatt érte el a csúcspontját.
Az üldözés hosszú ideje alatt a katakombákba visszaszorult ősegyházat azonban nem törték meg a több hullámban kibontakozó véres megtorlások, amely a 4. század elejére a Római Birodalom legnépesebb vallási közösségévé nőtte ki magát.
Ezt felismerve, Constantinus és Licinius császárok 313. évi mediolanumi (milánói) edictuma
a kereszténységgel szemben is meghirdette a vallási türelmet,
megteremtve ezzel a keresztény egyház néhány évtizeddel később történt államvallássá válásának jogi alapját.
A 325-ben Constantinus császár által összehívott nikaiai zsinat tisztázta Jézus isteni lényegének kérdését, és e hittétel elfogadásával sikerült megvalósítani a keresztény egyház teológiai egységét.
A krisztusi tanok hamarosan a császári házon belül is követőkre találtak. Noha I. Constantinus élete végéig áldozott Róma isteneinek, és csak a halálos ágyán vette fel a keresztény szentségeket,
anyja, Flavia Iulia Helena császárné már a 4. század fordulója körül megtért.
Amikor Constantinus Diocletianus császár lemondása után 306-ban trónra került, magához vette az apja, Constantius Chlorus, Diocletianus társuralkodója által elűzött anyját, akit a nobilissima femina (a legnemesebb asszony) címmel ruházott fel, és akit megbecsülése jeleként 325-ben augusztává, császárnővé tett.
A mélyen vallásos Helena 326-ban a Szentföldre látogatott, hogy beutazza az általa rajongva szeretett Jézus életének egykori helyszíneit.
A császárnő ügybuzgalma arra is kiterjedt, hogy szentföldi útján összegyűjtesse a Mester életéhez fűződő szent ereklyéket.
Hosszabb jeruzsálemi tartózkodása idején Helena parancsára így többek között aprólékosan átkutatták a Golgotát is, ahol három kereszt maradványaira akadtak.
Ezekről úgy vélték, hogy három évszázaddal korábban egykor Krisztus és a két lator teste függött rajtuk. Arról, hogy melyik lehetett ezek közül a Szent Kereszt, Helena a jeruzsálemi püspök tanácsára úgy győződött meg, hogy a keresztfákat egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő jeruzsálemi nőhöz vitték.
A beteg nő megérintette mindhárom fát, és a hagyomány szerint Krisztus keresztjének megérintésétől nyomban meggyógyult. A császárné a Szentkereszt egyik részét díszes ezüsttokba foglaltatva Jeruzsálemben hagyta,
a másik részét pedig Rómába vitette,
ahol a becses krisztusi relikvia őrzésére felépíttette a Szent Kereszt (Sante Croce in Gerusalemme) bazilikát.
A császárnő látogatást tett Jézus szülővárosában, Betlehemben is.
A sziklaüreg fölé, ahol a bibliai tanítás szerint Jézus megszületett, templomot építtetett.
A 4. századtól élő hagyomány szerint ugyanitt sikerült megtalálnia a csecsemő Jézus egykori jászlának deszkamaradványait is, melyeket a császárnő magával vitt Rómába.
A Jézus bölcsőjének tartott jászol maradványai Róma Vatikánon kívüli legnagyobb és legrégebbi ókeresztény bazilikájába, az 5. század elején épült Santa Maria Maggiore bazilikába (Basilica Papale di Santa Maria Maggiore) kerültek.
A legenda szerint Libériusz pápának álmában megjelent Szűz Mária, aki felszólította Róma püspökét, hogy építsen templomot az emlékére ott, ahol a következő nap reggelén hóleplet fog találni az örök városban.
Másnap rendkívül szokatlan módon – lévén augusztus -, valóban vékony hólepel borította be az Esquilinus-domb egy részét.
A késő-antik bazilikát itt építették fel az 5. század elején,
és ugyancsak itt helyezték el egy díszes ezüstkeretes üvegládában a betlehemi jászol famaradványait is.
A csodálatos Santa Maria Maggiore, amely egyike a négy római patriarchális bazilikának, vagyis főszékesegyháznak, az örök város legrégebbi keresztény temploma.
Az antik bazilikához a 16. és 17. században késő reneszánsz, illetve barokk stílusú kápolnákat, valamint 1741-ben XIV. Benedek pápa megbízásából új díszes barokk homlokzatot építettek.
A gyönyörű műemlék a betlehemi jászol maradványaival együtt Róma egyik legnépszerűbb turisztikai látványossága.